Luc Besson állítólag az Arthur és a villangók után megfogadta, hogy visszavonul a rendezéstől, de megszegte fogadalmát - sajnos. Így most itt van egy közepes, de szerethető mesefilm kínosan gyenge második része, ami alig érthető az első rész nélkül. A 10 éves Arthur segélykérő üzenetet kap nagyfülű, manószerű ismerőseitől, a villangóktól, akik nagyszülei kertjében élnek a föld alatt. Ám ahhoz, hogy imádott nagyapja segítségével eljuthasson a villangók birodalmába, ki kell játszania földhözragadt és kispolgári szüleit. Mire trükkök százai után leér a föld alatti világba, a játékidő több mint kétharmada telik el, és eddig csak a bő egyórás expozíciót láttuk. A konfliktusnak már nincs is ideje kibontakozni, a főgonosz csak nemrég lépett színre, amikor a vásznon tévésorozatokban szokásos felirat jelenik meg: folytatjuk... A film torzó marad, és nem több egy nagyobb ívű történet szerencsétlenül kiszakított darabjánál. Meglepő a szerkezet aránytalansága és a finoman szólva ciki befejezés a forgatókönyvek tucatjait gyártó Bessontól. Ahogyan az is, mennyire nem érezte az élő szereplős és az animált részek néha zavaróan eltérő stílusát (a hős érkezése a föld alatti birodalomba például teljesen idegen test a filmben). Az Arthur: Maltazár bosszúja mögött leginkább a producer Besson munkája látszik: rakjunk össze valami egyszerű, sematikus, de mindenképp cuki sztorit, amit biztos kajálnak a gyerekek, és egyszer csak vágjuk el egy izgalmas ponton. Ez a megoldás egyfelől tökéletesen színvonaltalan, másfelől átveri a nézőket.
