Minden jel arra mutatott, hogy valami igazi filmes csemege készül. Egyrészt John Turturro miatt, aki még a Transformers nevű „nehezen jött, könnyen ment” kasszasikerbe is képes volt egy megjegyezhető figurát csempészni a robotokon kívül. Másrészt rendezőként sem utolsó, gondoljunk csak a Mac című első filmjére, amelyet ő maga írt, és amiért Cannes-ban Arany Kamera díjat kapott. Mint ahogy a Románc és cigaretta sem volt rossz.
A Bérgavallér további érdekessége pedig az lenne, hogy Woody Allen is főszerepet kapott benne, pedig ő lassan már saját filmjeiben is inkább epizódszereplő, más mozijában viszont csak a legritkább esetben vállal be vezető színészi munkát.
Fentük hát a fogunkat jó előre, ám magunkra maradtunk a nagy várakozással. A Bérgavallér ugyanis Turturro eddig leggyengébb mozija. Leginkább egy Woody Allen-film szeretne lenni (most már érthető a mester részvétele), sötétbarna színeivel, neurotikus és boldogtalan szereplőivel, fecsegésével és konyhafilozófiájával. Ám annak humora és varázsa nélkül. Legnagyobb hibája viszont, hogy pillanatig sem képes elhitetni magáról, hogy hús-vér szereplőket, életből lesett sztorit mesél el. Hogy bármilyen köze is lenne akárcsak a stilizált életszerűséghez is. Olyan művi és mesterkélt minden, mintha egy filmben játszanák el, hogy filmben szerepelnek.
Történik, hogy Fioravante (mi más is lehetne ilyen névvel, mint virágkötő?) barátja, Murray segítségével egyik napról a másikra, minden átmenet nélkül hímringyónak, pardon dzsigolónak áll: unatkozó és már hervadni látszó szépasszonyokat elégít ki minden értelemben szép summáért. Csakhogy Turturro, bármennyire is próbálják elvenni ennek élét a párbeszédekben, valahogy nem alkalmas erre a szerepre: hiába vesz fel sötét öltönyt, lesz halk és figyelmes, ami a nők kilencven százalékának már épp elég, valahogy még sincs kisugárzása, tutyimutyi, félszeg, és cseppet sem tűnik ágymelegítő, tüzes amorózónak, akinek szolgálata akár ezer dollárt is megér per alkalom. Hamarabb hinném el Selmeczi Gabrielláról, hogy az Elmebajnokság mindenkori nyertese. Woody Allen pedig a hozza a mindent agyongesztikuláló, szétfecsegő kerítőt, ám ezt a figurát sajnos már ezerszer elkoptatta korábbi filmjeiben. Ám még náluk is rosszabb a próbababák érzékenységével játszó Vanessa Paradis, aki a haszid rabbi özvegyét „alakítja”, aki elvileg szerelemre lobban, ám leginkább csak néz nagy náthás szemekkel. Talán egyedül az öregedő és izgalomra vágyó szépasszony bőrében feltűnő Sharon Stone képes felvillantani valamit, ami a színészi munkára hasonlít. De talán ez őt lepi meg leginkább.
Mindezt fokozzák a lehetetlen fordulatok, a folyton idegen nyelvű idézetekkel és kifejezésekkel dobálózó szereplők, a kitartott, ám annál semmitmondóbb pillanatok. Nehezen hessegetjük el azt az érzést, hogy minimális változtatással akár önnön paródiájaként is nézhetnénk a filmet, nagyokat nevetve a készítők erőlködését kifigurázó jeleneteken. Mert innen nézve kétségkívül van humora az alkotásnak.
A Bérgavallér tipikusan az a film, amely azt képzeli magáról, hogy könnyedén beszél fontos emberi érzésekről, ám majd megszakad, hogy ezt a könnyedséget kiizzadja magából. Mint ahogy azt is képzeli, hogy a fecsegés közepette drámai hangot is képes megütni, eljutni egy igazi élet fordulópontjáig, ám csak az ásításig jut el, oda viszont nagyon hamar. Nem tudom, mit felejthetett el időközben a rendező-forgatókönyvíró Turturro. Talán azt, hogy különösen veszélyes egyszerre írni, rendezni, majd magunkra osztani a legzsírosabb szerepet. Mert nem lesz kontroll, senki sem állítja le a kínos jeleneteknél a kamerát, senki sem kér újraforgatást. Pedig ezt kellett volna tenni a jelenetek többségénél.
