Amikor a házvezetőnő nagyon nem az, akinek látszik.
Pont egy ilyen mozira vágytam rég óta. A cafatos-félős, komolykodó-nyomozós, fantasztikus-szeletelős, ordenáré-röfögve-röhögős, szenvedtetőn-művészedős filmek már annyira fárasztottak. Elkeseredtem, hogy vajon az én humorérzékem ment el szabadságra vagy a most divatos rendezőké? Annyira hiányzott már az őszinte nevetés a sok ijedt szemeltakarás, a "jaj ne" felkiáltások, és diszkréten elnyomott ásítások tengerében. Így esett hát, hogy Niall Johnson debütáló vígjátéka (a Fehér zaj társ-írója) a lehető legjobbkor talált rám. Walter Goodfellow tiszteletes (Rowan Atkinson minden Mr. Bean utánérzés nélkül), egy kisfalu jóindulatú, de kicsit tesze-tosza lelkipásztora élete legjobb prédikációjára készül. Annyira keresi az ihletet, hogy fel sem tűnik, hogyan esik szét a családja. Felesége, Gloria (Kristin Scott Thomas, aki most is furán szép) a gusztustalan, amerikai golfedzővel (remekül hozza Patrick Swayze, akárcsak a Donnie Darko-ban) próbálja boldogítani magát. Holly (Tamsin Egerton a dögös tini) lánya nimfomániás, Petey (Toby Parkes a kedvesen bánatos) fia pedig kétségbeesetten menekül a bunkó osztálytársai elől. Ekkor toppan be Grace, a házvezetőnő - az isteni Maggie Smith alakításában. Akinek tevékenysége áldásos a család számára, bár a falu lakossága kissé megfogyatkozni látszik közben. A jók jobban érzik magukat, a rosszak pedig, ha nem is pokol, de biztosan a tó fenekére kerülnek. Egy igazságos-vicces mozi, kicsit Agatha Christie stílusát idézve, átszőve finom angol, fekete humorral, egyetlen vértócsával, autósüldözések és robbanások nélkül.
