Könnyed film, a képregényből és az előző filmből jól ismert szereplőkkel. Egy mondatban akár így is össze lehetne foglalni az Asterix és Obelix második részét, de így jócskán kimaradna az a rekeszizom szaggató hatás, ami a vászonról ránk kacsint. Mert bizony nevetni azt lehet, a két fura, papírról celluloidra és három dimenzióba szalajtott gall furcsábbnál furcsább helyzetein.
A nyitóképek és a mögötte felhangzó zene enyhe libabőrt okozhatnak, hasonló élményben azonban a film hátralévő részében reménykedni sem lehet. Nem mintha szükség lenne rá a továbbiakban...A rímbe szedett mondanivaló az előző részből megmaradt, nagyon frappánsra sikerült a szinkronizálás, elég nehéz lehetett megtartani, vagy új formába önteni és odaillővé tenni a poénokat. Néhol önmaga paródiája lesz a dolog, Papirusz nevű írnokunk gondoskodik erről. Talán ezeknél a részeknél - amikor önmaga rímeibe bonyolódva hosszas magyarázatokat, válaszokat ad egy-egy kérdésre -, kicsit jobban ki lehetett volna emelni a: "nem értjük miről beszélsz, de jól megmondtad" érzést, mert néha bizony unalmassá és főleg a nagyobb kikapcsolódást nyújtó - "szétröhögtem az agyam"- részek után, érthetetlenné válik a dolog.
A film elejének jó harminc percében fel sem tűnik két főhősünk, ennyi ideig tart körülbelül, amíg a szép arcú Kleopátra és a gonosz Caesar megállapodásának nyomán a probléma felvetődik. Nem más kerül a középpontba, mint Skiccpausz, a kicsit furcsa stílusban alkotó építész. Feladata szinte teljesíthetetlen: három hónap alatt kell egy hatalmas palotát felépítenie a semmi közepén, egy parcellában. Mindez pedig Caesar dicsőségére történjen, aki csak így hajlandó kijelenteni azt, hogy az egyiptomi nép előbbre való a rómainál.
Skiccpausz elég rendesen kétségbe esik, ráadásul egyik befejezetlen munkája miatt is zaklatja az ügyfele. Mindenképpen segítségre van szüksége, hogy a megadott határidőre be tudja fejezni a császári palotát, ezért egy csodaitalról szóló mese nyomán felkerekedik. Eljut gallhonba és sikerül találkoznia Asterixszel és Obelixszel, sőt, Csodaturmixot is rá tudja venni, hogy jöjjön vele vissza Egyiptomba. Négyen elindulnak visszafele, a csodaital segít a rabszolgáknak, az építkezés emberfeletti gyorsasággal indul el. Ez nem tetszik a császárnak, aki minden lehetséges módon megpróbálja megakadályozni, hogy ki kelljen mondania a megállapodásban megkötött kijelentést. A dolgok egyre jobban bonyolódnak, a rabszolgák szabadnapja alatt a félig kész építményt lerombolja hajítógépeivel Caesar csatlósa, a határidő közeleg..., aki kíváncsi, nézze meg.
Bevallom, enyhén fájó szívvel éreztem azt, hogy a két főhőst néha áldozatává válik saját filmjének, és a képregényük világából kiszakítva az egyiptomi fóliával bevont XXI. században próbálják szerepeltetni őket. Ahol lehetett, ott lecsíptek az eredeti történetből (mert azért ez nem csak egy képregényből lett összegyúrva, ezt be kell látnunk) és hozzá költötték amit jónak láttak. Így került oda például az a kellemes - bár kissé már elcsépelt - rekedtes hangú poén a Csillagok Háborújából.
Összességében jót nevethetünk, ami ugye mindig jól esik!
