A magyar kritika - kevés kivételtől eltekintve - a kínosan rossz Halálkeringőhöz hasonlóan nagy vehemenciával húzta le Pejó Róbert második nagyjátékfilmjét. A Látogatás valóban nem sikerült jól, de nem azért, ami a kritikák legfőbb ellenérve volt, miszerint sikertelen thriller-próbálkozás lenne. A film legnagyobb hibája épp az, hogy nem akart thriller lenni.

Azért, mert egy cselekmény folyamataira erős befolyással van egy bűntény, még nem kell feltétlenül zsánerbe tuszkolni, noha - ebben az esetben - elég artikulálatlanul tiltakozik ellene. A Látogatás nem thriller, még annyira sem, mint "a vélhetően kevéssé kiemelkedő regény" , melytől "a film nyilván örökölte (...) érdektelen alaphelyzetét" (kiemelés tőlem - R.D.). Thomas Glavinic regénye, a Der Kameramörder 2001-ben jelent meg, és bár egy évvel később megkapta a Friedrich Glauser-díjat, a német nyelvű krimik egyik legjelentősebb elismerését, közel sem egy szokványos bűnügyi történet. Különlegessége és hatása nem alaphelyzetében, hanem az egyes szám első személyű elbeszélés olykor cinizmusba hajló szenvtelenségében rejlik, abban, ahogyan szerzője egy nyelvi stílussal képes a kettős gyilkosság szenzációját borral és chips-szel fogyasztó, empátiától, erkölcsi tartástól mentes figurákat ábrázolni.

Pejó és forgatókönyvíró-társai jó prekoncepcióval nyúltak a könyvhöz, meg sem próbálták szöveghűen adaptálni. Megtörték azt a páncélt, amivel az eredeti elbeszélő érzelemmentes, egyszerű nyelvezetével lefedi az eseményeket és távolságban tartja tőlük olvasóját. Ezáltal lehetőségük volt egy azonosulásra alkalmas főszereplőt találni. Szonja lett az, az osztrák Thomas magyar barátnője. Megőrizték az alapszituációt, a két vendéglátó (Szonja és Thomas) és a két vendég (Heinrich és Eva) négyesét, a kamaradarab-jelleget, a közelükben történt gyermekgyilkosságot, és annak módszerét (a gyilkos videót készített áldozatairól és halálukról). Még annyira sem a gyilkosság módjára és tettesére koncentráltak, mint a regény. A tett csak az egymásról és önmagukról alkotott képek szertefoszlásának, a homályos múltban elszenvedett sebek felszakadásának kiváltója, e folyamatok azonban nem vezettek sehova. Ha sikerült volna az álcák lefejtése, e három osztrák képmutató és megcsömörlött figurájának hiteles ábrázolása, akkor érdektelenné (akár elhagyhatóvá) vált volna a gyilkosság megoldása, és fel sem merült volna a thriller-gyanú.

A rendező és karakterei viszont nem voltak erre alkalmasak. Rögtön az első, négyesben töltött képsor jellemzi a figurák között fennálló viszonyt, annak elnagyolt vázlatosságát. Thomas egy régi emlékeket felidéző zenével csábítja táncra Evát, miközben Heinrich igyekszik felhívni magára a figyelmet, mialatt Szonja áll és nézi őket. Ebből az egyetlen táncból kiolvasható a Thomas és Eva közötti kapcsolat, Heinrich általános sértődöttsége és Szonja naivitása. A színészvezetés, a karakterek kidolgozatlansága, de sok esetben a színészi játék is felelőssé tehető a jelenetek felületességéért, túlzott közvetlenségéért. Gryllus Dorka ennek ellenére egyenletesen jól alakít, még akkor is, ha karaktere gyakran érthetetlenül következetlen. Az Ursina Ladi által játszott Eva talán a történet legérdekesebb szereplője lehetne, ha törődtek volna vele. Ő áll legközelebb Glavinic figuráihoz, akit az a fajta hideg kiégettség jellemez, mellyel el tudja játszani a társadalom által elvárt reakciókat, átélni azokat viszont képtelen (nem hisszük el neki, amikor az újszülött macskákra rácsodálkozik, mint ahogy azt sem, ahogy azok tetemeitől elborzad). Merab Ninidze (Thomas) halovány, Andreas Lust (Heinrich) ellenben gyakran ripacskodik, jól kiegészítik egymást. A lélektani rétegek elérhetetlensége miatt a hiteltelenségbe fordult cselekmény (mármint ami a gyilkos személyazonosságára és lebukására vonatkozik) még látványosabban dőlt össze. Megértését ezenfelül valószínűleg lehetetlenné tette az amúgy is gyenge, németet-magyart egynyelvesítő szinkron. Aki ezt a bődületes tévedést elkövette, jó nagyot döfött az amúgy is gyenge lábakon álló dramaturgiába.

Ellenben azok a részek, melyek a nyomasztó hangulat kiváltására törekednek, egyáltalán nem sikerültek rosszul. Hatásos jelent, melyben Szonja az egyik kisfiú után fut a sötét nádasba. Nem azért válik izgalmassá, mert félteni kezdjük hősünket (megint csak elkerülve a thrillert), hanem azért, mert a számunkra is csak egy pillanatra látott kisfiú, Eva értetlenségével együtt akár a képzelet játéka is lehetett, ezzel utalva a Heinrich körüli gyanú túlreagálására is. A szereplők egyre erőteljesebb befolyásoltságát ábrázolta a rendező e nyugtalan képsorral, mely, ha következetesebben folytatta volna, a Látogatás hasznára válik, mint ahogy utalt is erre egy interjúban. A helyszín nyújtotta atmoszférával, az elzárt környékkel, nádas susogásával, a békák kuruttyolásával, ügyesen bánt. A minden ablakból látható, a vízben holttesteket kereső mentősök, az állandóan zúgó helikopter szépen érzékeltették az egyre zavartabb szereplők tehetetlenségét a folytonosan szoruló hurokkal szemben.

Pejó jól berendezett képeit Pohárnok Gergely magas színvonalon kivitelezte. Érdekes azonban, hogy az a tanácstalanság, aminek következtében a dramaturgia kiveti magából a leleplezést, végig megtalálható a képalkotáson is. A precíz, kimért, statikus képekkel és finom kameramozgásokkal szemben, melyek jobban passzoltak a díszletekhez, történethez, sőt még a regényhez is, gyakran él kézikamerás beállításokkal, melyek semmilyen funkcióval nem bírnak, ellenben okot adnak arra, hogy gyanúba keverjék önmagukat. Egy-egy rezgő, nádasból a házat ábrázoló totál a megfigyeltség érzetét, a szereplőket kísérő hosszabb snittek pedig a néző jelenlétét, vagy szubjektív nézőpontot érzékeltetnek, ám közvetlenebb, dokumentarista stílusra még ezekben a jelenetekben sem törekedhettek, mert a gyakori és elég nagy plán-ugrásokkal járó vágások kizökkentik nézőjüket. A Látogatás hibái inkább szomorúak, mint bosszantóak, Pejó Róbert számos lehetőséget engedett el, nem feltétlen a tehetség hiánya miatt.