Egy frissen szabadult szexuális ragadozó dúlja fel egy gyülekezet békés életét, ami próbára teszi lelkipásztoruk hitét is - aki kinyilatkoztatásként éli meg a történteket.
Szeretjük a koreai filmeket és sorozatokat, rajta tartjuk a szemünket az újdonságokon, még akkor is, ha a legtöbbjük a közízlésnek kissé túl furcsa, túl egzotikus. Persze ezen belül is vannak kiemelten fontos alkotók, mint például Sang-ho Yeon, a Vonat Busanba - Zombi expressz és az Út a pokol felé rendező-forgatókönyvírója, aki új filmmel jelentkezett Kinyilatkoztatások címmel a Netflixen, ami mögé – sokak meglepetésére – az Oscar-díjas mexikói rendező, Alfonso Cuarón (Az ember gyermeke, Gravitáció, Roma) állt be producerként. Ez azért elég ígéretes kombináció.
A Kinyilatkoztatások cím már több mint sejteti, hogy van a történetnek egy vallásos vonulata, ami a dél-koreai alkotások esetében egyáltalán nem szokatlan. Bár a lakosság kicsivel több mint fele nem tartja magát vallásosnak, jelentős a buddhizmus és nagyjából 30 százalék a keresztények aránya. Csakhogy nem (csak) a hagyományos keresztény egyházak vannak itt jelen, hanem
modern, ún. térítőegyházak, amik egyben sikeres és agresszív vállalkozások is,
mint például a Sun Myung Moon alapította Szentlélek Társasága a Világ Kereszténységének Egyesítéséért, amely egyházként egy hatalmas vállalatbirodalom és a legsikeresebb koreai focicsapat tulajdonosa. Ez egy különleges, kissé visszás társadalmi-vallási szemléletet eredményez, amit gyakran dolgoznak fel a filmesek – jelen esetben a már emlegetett Sang-ho Yeon, aki a saját webtoonját vitte vászonra. A hosszú felvezetés után lássuk is, miről van szó!
Egy esős nap egy fiatal lány igyekszik felekezete templomába, és riadtan veszi észre, hogy egy rosszarcú férfi követi, aki a gyülekezetbe is bemegy utána. A lelkész meglátja a jövevényt, pár szót beszél vele – miközben kiszúrja, hogy a pasas bokáján nyomkövető van -, majd az illető távozik. És kiderül, őt is követte valaki, annak a lánynak a nővére, akit annak idején elrabolt, és aki rendőrnyomozó.
Meg is ismertük mindhárom „játékost” ebben a különös játszmában.
A frissen szabadult szexuális ragadozót (Min-jae Shin), a papot (Ryu Jun-yeol), aki most tudta meg, hogy felesége csalja, és mellőzik az előléptetések során, és a rendőrnőt (Hyeon-bin Shin), akit a lelkiismerete gyötör, amiért képtelen volt testvérén segíteni. Aztán a lelkész hírt kap, hogy eltűnt a gyereke, és az ismeretlen férfi nyomába ered, és innentől kezd minden a feje tetejére állni.
Például úgy tűnik, hogy értelmét vesztette az a régi mondás, hogy jót tett helyébe jót várj, és a rossz döntésekért kapnak jutalmat hőseink, akiknek meg kell tudniuk, van-e ennek így bármi értelme. Ami így elsőre zavarosnak tűnhet, de ezek a karakterek mind hisznek a maguk kinyilatkoztatásaiban, ezek vezénylik őket – beleértve a szexuális ragadozót is -, de érdekeik természetesen ütköznek. Ennél sokkal többet nem érdemes, de nem is illik elárulni. A filmet nem csak a „nagy” történet viszi előre, hanem az egyes karakterek saját kicsi, személyes sztorija is, az általuk bejárt út. Itt nyilván a lelkész jut el a legmesszebbre,
hiszen egy szerencsétlen flótásból lesz bosszúálló angyal,
majd valami egészen más, miközben neki kell eldönteni, hogy az, amit csinál, isteni sugallatra történik-e vagy a saját érdekében. Az öt alakító Ryu Jun-yeol minden idők legdrágább koreai filmjéből, az Alienoidból lehet ismerős, és nagyon meggyőző munkát végez, hiszen tényleg nehéz eldönteni, hogy mikor vezérli az általa játszott lelkészt a küldetéstudat, és mikor a kétségbeesés és valami egészen más.
A másik két karakterrel kevésbé végzett a rendező jó munkát. A bűnözőről messziről ordít, kicsoda és micsoda, és bár kap egy háttérsztorit, miért lett ilyen, ettől még nem lesz több egydimenziós dramaturgiai eszköznél. Ami talán nem is baj, a rendőrnőnél viszont többre lettem volna kíváncsi, és nem csak azért, mert a legjobb színészi játékot Hyeon-bin Shin nyújtja, hanem azért is, mert így lett volna kiegyensúlyozottabb a cselekmény. Ami kellőképpen csavaros és változatos,
van is benne olyan ironikus fordulat, amire a legrutinosabb néző is felkapja a fejét,
de a legvégét azért csak összecsapták. Addig viszont ott van az a jellegzetes koreai elbeszélésmód, amiben ugyanakkora hangsúlyt kap a társadalmi alá- és fölérendeltség, mint a bármikor kirobbanni kész, nyers erőszak. Mint mondtuk, szeretjük a koreai filmeket, és a Kinyilatkoztatások minden hibája ellenére is a felső polcon van a saját kategóriájában.
Értékelés. 7/10
