Vietnamban nincsen drogprobléma. Nincs hát, jut mindenkinek - állította búcsúbeszédében a Jó reggelt, Vietnam! pergő nyelvű hadi dj-je. A lemezlovast látszik igazolni Frank Lucas karriertörténete is: a kérdéses úriembert a jó minőségű vietnami heroin tette naggyá, és valami hasonlóban utazik Ridley Scott mozija is, amely minden kegyetlenkedésével együtt is igen előnyös színben ábrázolja a vietnami háborúból hasznot húzó harlemi kiskirályt. Persze miért is ábrázolná másmilyennek; Scott filmje egy újabb szál piros szegfű az ismeretlen hollywoodi gengszter sírján: őneki adja meg a végtisztességet az Amerikai gengszter is. Persze nagyon is szeretnék elhitetni, hogy a harlemi gengsztervezetés egy eleddig feltérképezetlen szeglete a New York-i családtörténeteknek, és mint ilyen, merő újdonság az átvilágítása. Mégiscsak szép igazságtétel a filmtől, hogy ennek épp az ellenkezőjét bizonyítja; valami olyasmit, hogy celluloidgengszter és celluloidgengszter között nincs különbség. A feketék lakta Harlem keresztapja ugyanúgy a birodalomátalakításba és a szakmai ártalomként jelentkező paranoiába bukik bele, mint ahogy azt a Little Italy vagy a Chinatown sokszor megcsodált hatalmasai tették. De ezzel némileg előreszaladtunk a történetben, ami - mármint az előreszaladás - ismeretlen fogalom a film számára. A tempó Lucas időszámításához igazodik, eszerint tehát az életrajz minden fejezetével el kell számolni. Onnan, hogy a főnököt kísérgető sofőr miként kerül ki győztesen az utódlási harcokból, odáig, hogy hangosan kattan a bilincs a keresztapai csuklón. Közben egy másik történetet, a kenőpénzekből nem kérő nyomozóét is végig kell mesélnie Scottnak; ő lesz az, aki a kérdéses karperecet rákattintja a második óra végén Lucas csuklójára. Addig meg, mert ilyen az élet, az egyiknek sikerül, a másiknak nem: a gengszter nősül, és szépségkirálynőt vesz el, a zsarutól meg elperli a gyereket az exnej. Scott filmje olyan demokratikus, mint egy választási szópárbaj az M1-en, a rendező aggályosan ügyel arra, hogy mindkét fél egyenlő műsoridőben részesüljön. Az esélyegyenlőségesdinek két fél film lett a vége: egy fél a fekete Keresztapáról, és egy másik a zsidó Serpicóról. Mint Spielberg a Münchenben, Scott is a hetvenes évek stíljét majmolja, készen kapott filmes valóságok és köztiszteletben álló karakterek újrateremtésén fáradozik. Meg abban, hogy rendezői örökkévalóságát leboltolja. Ez megy most is, de csak nem akar neki összejönni. Ha egyáltalán jelent ez valamit, a nagy erőlködés közepette mégiscsak filmszerű valami született: egy jelentősnek ugyan jelentéktelen, de egy percig sem unalmas rabló- és pandúrportré.
