A 2014-es Berlinale Panorama szekciójának egyik legerősebb filmje nemcsak a Nick Cave-rajongótábor számára érdekes. Az ismert zenésztársakról szóló anekdotázás mellett számos ötletes formanyelvi megoldás teszi emlékezetessé.
A 20.000 Days on Earth (2014) c. fikciós dokumentumfilmet rendező Iatin Forsyth-Jane Pollard szerzőpáros korábban rövidfilmeken dolgozott, első egész estés filmjükért pedig megkapták az idei Sundance Filmfesztivál legjobb rendezésért járó díját. A forgatókönyvbe az énekes, Nick Cave is besegített, emellett saját szavaival narrálja is a filmet. Ezek a monológok egytől-egyig olyanok, mint az írásai: erős hangulatteremtő szövegek, amelyekben őszintén és néha kissé közhelyesen beszél a legmélyebb érzéseiről, a nőkkel, drogokkal és Istennel való kapcsolatáról. Igazi csemege, ahogy megmutatja Londonban vezetett időjárásnaplóját és a ’87-ben hirtelen felindulásból írt végrendeletét, amelyben teljes vagyonát a Nick Cave Emlékmúzeumra hagyta.
A film legizgalmasabb jelenetei persze azok, amelyek bepillantást engednek az elmúlt 30 év zeneipari kulisszatitkaiba. Cave kétszer is elmesél egy anekdotát Nina Simone-ról, ahogy az a színpadon egy szempillantás alatt igazi sztárrá változott. Cave szerint ez az előadói munka lényege: átváltozni egy kitalált karakterré, és ezt az imidzset következetesen fenntartani. Elmeséli, hogy azért kezdett zenélni, mert gyerekkorában mindig valaki más szeretett volna lenni, és rájött, hogy ezt a színpadon könnyedén megteheti.
Cave persze megint nagyon jól játssza önmagát: gondterhelt arccal beszél a sikereiről, kivetített vicces koncertfotóit úgy mutatja be, mintha egy katedrán álló egyetemi professzor lenne. Ez a komolyság persze idézőjelbe kerül a filmben, mivel mellette egy csomó ironikus jelenetet is látunk, például azt, amelyikben zenésztársai húzzák azzal, hogy az új dala egy Lionel Richie-szám lenyúlása, vagy amikor beugrik a kocsijába, és a CD-lejátszójából egy Kylie Minogue-sláger szólal meg, de gyorsan ki is kapcsolja. Az énekesnő egyébként fel is tűnik egy, a Can’t get you out of my head című videoklipjét idéző jelenetben. Cave a sajtótájékoztatón azt mondta, hogy valószínűleg a filmbeli párbeszédük volt a legőszintébb beszélgetés kettőjük között, noha sokáig együtt dolgoztak a Where the wild roses grow című dalon.
A film vázát ötletesen felvett dokumentumfilm-jelenetek adják, amelyek barátokkal való beszélgetésekről és a legújabb Nick Cave & The Bad seeds-album, a Live from KCRW számainak írásáról és felvételéről szólnak. Közben becsúszik egy-két hatásvadász jelenet is, amelyekben az énekes elárulja, hogyan kell dalt írni. Pszichológusánál ülve olyan mélyre ás gyerekkori emlékeiben és kamaszkori vívódásaiban, hogy egészen hihetetlen történeteket kezd el mesélni. Azon túl, hogy az interjúhelyzetek megrendezettek, számos további fikciós elem is vegyül a filmbe, főleg a plánozás és a narratíva esetében. A film vizuálisan nagyon izgalmas: homokszínű, sárgászöld és barna tónusú képeket látunk. Szellemes a képi elemekkel, belső keretekkel való kirakózás, a három képsíkban való szerkesztés. Az egyik ilyen beállításban az énekes felesége áll az ablaknál, hátat fordít a kamerának és az arca az ablaküvegen tükröződik, míg a háttérben, kint a kertben elsétál Nick. Ennek a döntésnek a hátterében az áll, hogy Suzie nem akart szerepelni a filmben. A film érzelmi csúcspontja mégis az, amikor Nick a megismerkedésükről beszél, és eközben egy gyorsmontázsban végigpörög a női szépséget illusztráló képsor.
A berlini közönség számára külön érdekességeket is tartogatott a film: azokat az epizódokat, amelyekben Cave arról mesél, amikor a 80-as években Kreuzbergben lakott, és vasárnaponként bolhapiacokra járt. A városhoz való kötödése miatt két dala (a The Carny és a From Her To Eternity) is szerepel Wenders Berlin felett az ég-jében (1987), és a Bad Seeds is cameózik filmben. Az énekes látványosan végigunatkozta a Berlinale-sajtótájékoztatót, de türelmesen válaszolgatott még a kérdésnek álcázott hízelgésekre is. Kifejezetten mókás volt nézni, hogy minden egyes grimaszával fényképezőgépek tucatjait sikerült elkattintatnia. Az őt övező figyelem miatt tartottam attól, hogy egy rajongóknak címzett filmet fogok látni, de szerencsére ezt a csapdát a készítők ügyesen kikerülték. És annak ellenére, hogy a két rendezőt kissé zavarba hozta a dokumentumfilm vs. fikció kérdése, és nem igazán tudták alkotásukat pozicionálni, azt kell, hogy mondjam, ez a keveredés külön jót tett a filmnek. Ugyanis azzal, hogy Cave társszerzőként is közreműködött, az ő nézőpontja is bekerült a filmbe, és ismét részt vett a róla szóló kép alakításában. Tehát nem egyszerűen egy róla szóló portrét látunk, hanem azt, ahogy ő mutatja be saját magát a filmesek közvetítésével: izgalmasan és szórakoztatóan.
