Lassan az idők homályába vész, hogy miért is hívják Madagaszkárnak ezt a filmet, amikor semmi nincs ma már benne, ami Madagaszkáron játszódna, de ez nem panasz. Egyáltalán: nincs panasz.
Vannak a filmrokonszenvnek egyszerű mutatói is, például, hogy mit nézne meg az ember szívesen újra, és a Madagaszkár 3. pont ilyen. Főleg, ha eredeti hangokkal lehet, Frances McDormand, Ben Stiller, Chris Rock, bármikor becserélném őket egy Liptai Claudia, Zámbori Soma, Molnár Levente hármasra. Még akkor is… Na jó, lehet, hogy akkor nem, ha ennek áldozatul esik Speyer Dávid magyar szövege. Szóval nincs rossz döntési lehetőség, aki Madagaszkárt néz, az helyesen fektet be, és alighanem a jövőbe is, látom a távolban körvonalazódni a 4. részt.
Volt idő, amikor azt hitte az ember, hogy a 3D animáció Hollywood megmentője, végre vannak szereplők, akik nem öregednek, akik úgy repülnek, hogy nem kell hozzá gumiköteleket kifeszíteni, és akiknél ha legördül egy-egy könnycsepp, senki nem fog tiltakozni, hogy érzelgés, hatásvadászat, hagyjanak minket békén. Mitől lenne hatásvadászat, ha bőg egy zebra, vagy a halacska haza akar menni? Jönnek az új sztárok, akiknél szabadabban szárnyalhat a képzelet, nem kell bizonyos fordulatok logikájára odafigyelni, hiszen a kiindulási pont is irreális, meghaladva őrizzük meg Miki egeret, beszélnek a bocsok, őzek, fiókák, élik a fajok határát átlépő érzelmi életüket, édenkert a vásznon, az oroszlán, ha nem is a gödölyével, de a zebrával és a zsiráffal gond nélkül haverkodik. Csodálatosak a lehetőségek, amelyeket ez a világ kínál, hiszen gond nélkül lehet oda-vissza lépkedni a valóság és képzelet között, mondjuk az állatok felkapaszkodnak egy cirkuszos vonatra, ahol viszont a bentlakók már akcentussal beszélnek magyarul, illetve angolul. Angolul egyébként valószínűleg jobban elválnak az akcentusok, szinkronizálva minden kicsit bonyodalmasabb, ha nem jaguár, nem jönnék rá, hogy spanyol az anyanyelve. Mellettük még van egy medve, aki viszont vadállatnak van minősítve, egyáltalán nem beszél, csak hörög, viszont élénken érdeklődik az antik Róma emlékei iránt.
A legcsodálatosabb talán az, hogy mindezen különféle rendszerek összehangolása egy kicsi gondot sem okoz a nézőnek, akkor nevetünk, amikor kell, és van rá alkalom. Aztán kijőve esetleg vannak másodlagos frissességű mozilépcsőházi gondolatok, hogy talán többet is ki lehetett volna hozni egy európai körútból, de a forgatókönyvíróknak csak Róma akadt be igazán. Vagy többet is ki lehetett volna hozni a medvenő és a mosómedve szerelméből, de lehet, hogy nem szabad túlterhelni a gyerekeket.
Mert amelyik belegondol, annak így is van bőven feldolgoznivalója. Madagaszkár alaphősei éppen olyan elveszettek, mint egy érzékeny, bodorított hajú úr a XIX. századi verses regényekben, sehol sem érzik otthon magukat, és miközben az életüket adnák a közjóért, az együttlétért, remélt boldogságért, voltaképpen sehol sem érzik otthon magukat. Ahová eljutnak, az mindig csalódás, kiábrándulás, üzenet egykori állatkertembe. Mielőtt még nagyon elszomorodnánk, jobb, ha tudjuk: ez a feltétele a negyedik résznek.
