Vannak filmek, melyeknek nagyon könnyű megtalálni a célközönségét. Az álom tudománya ajánlható mindazoknak, akik voltak már valaha szerelmesek, most is azok, vagy egyszerűen csak szeretnének szerelmesek lenni. Tehát Michel Gondry új mozija jó szívvel ajánlható majdnem mindenkinek!
Stéphane Argentínából édesanyja hívására Franciaországba költözik, ahol naptárkészítő grafikusként keresi kenyerét. Unalmas élete elől gazdag fantáziájába menekül, de amikor egy szomszéd lány, Stéphanie képében új szerelem érkezik életébe, a félénk fiú valódi élete is kalandokban gazdaggá válik. Stéphane-t és Stéphanie-t mintha egymásnak teremtették volna, de a srác bénázása miatt mégsem tudnak közelebb kerülni egymáshoz a való világban, kizárólag csak az álmok birodalmában.
Ha emlékszünk még a Jim Carrey és Kate Winslet főszereplésével készült Egy makulátlan elme örök ragyogása című filmre (lehet azt elfelejteni?), akkor nagyjából képben vagyunk Gondry új mozijának hangulatát illetően, a különbség csupán annyi, hogy a szerelem jelen esetben nem kínként, hanem az életöröm forrásaként jelenik meg. Az álom tudománya egy jóval optimistább mozi elődjénél, és bár alapsztoriját illetően egy egyszerű romantikus vígjátéknak tűnhet, a klipguru Gondry apró játékainak és lehengerlő kreativitásának köszönhetően jóval több annál. Igazi vallomás magáról a szerelemről, ami akkor is élteti az embert, ha viszonzatlan, hiszen Gondrynál a szerelem érzése maga az élet forrása.
A rendező nem ad kapaszkodókat nézőinek, tehát a valóság és az álom pillanatai gyakran összeolvadnak, és egyikből észrevétlenül lépünk át a másikba. Az álomvilág díszleteit a CGI csúcstechnológia világában merész húzásként egyszerű kartondobozokból, gyurmából és papírból alkották meg, és ódivatú stop motion technikával keltették életre. A végeredmény szerencsére cseppet sem gagyi, sőt majd' kirobban az eredetiségtől. A kelet európai animációs filmek és a Monty Python-sorozat animációs betéteinek képi világára emlékeztető látvány ellenállhatatlan bájjal ruházza fel a filmet, ráadásul a tökéletes szerepválasztásnak köszönhetően a két főhős között is működik a kémia.
Gael García Bernal annak ellenére hiteles félénk szerelmesként, hogy valóságban a nők bálványként imádják, Charlotte Gainsbourg játéka pedig olyan természetes, könnyed és csábos, hogy bármely férfinéző pillanatokon belül képes beleszeretni, és ehhez kell ám a tudomány. Gondry eléri, hogy főszereplőnőjére a nézők Stéphane szemével tekintsenek, és ezáltal mindenkit beszippantson ez a szívhez szóló történet, ami talán azért is sikeredett annyira jóra, mert Gondry személyes élményei és tapasztalatai alapján írta a forgatókönyvét...
