Az Isten városát jegyző rendező krimit és drámát olvasztott egybe a kémtörténetíró John Le Carré regényéből, Hollywood új érdeklődési területén, Afrikában. Remekül.
A The Constant Gardener főszereplője Justin Quayle diplomata, aki szabadidejében szorgosan, de nem elszántan, hanem angol visszafogottsággal kertészkedik, éppen úgy, ahogyan az Ralph Fiennestól elvárható. Miközben kapálgat, Afrikába szólítja munkája, és újdonsült, várandós neje is vele tart. Itt kezdődne a családtörténet, ha a történet minden előzmény nélkül, nem venne 180 fokos fordulatot.
Így a tizedik percben a diplomata már azonosítás céljából áll összeroncsolt felesége lábánál, és fogalma sincs, miért és kik okozták a halálát. Amit tud, csak annyi, hogy villámgyorsan elvett egy nőt, akit észvesztő sebességgel kisöpörtek az életéből.
Az angolbeteges visszaemlékezős technika klasszikus sablonjaival nem akar bíbelődni a The Constant Gardener. Két kiindulópontból indul itt is a történet, a múlt a jelen eseményeivel váltakozva bukkan fel, hogy egy ponton találkozzanak, és mindenki elégedett legyen: Jeffrey Caine forgatókönyvíró a jól végzett munka, a néző pedig az összefüggések felfedezésének öröme miatt. A film azonban ennél szigorúbb: egyrészt a szereplők indítékai sokáig rejtettek maradnak, másrészt mindez a kényelmetlenség érzésével társul, hiszen olyasmit látunk, aminek bizony szomorú vége lesz.
A női főszereplő, Tessa aktivista. Egy afrikai kórházban felfedez egy gyilkosságot, vagyis egy olyan közvetett bűntényt, ami nem csak egyetlen áldozatot követel. Multinacionális gyógyszervállalatok tesztelik az éhezőkön a "szörnyű mellékhatásokat" okozó, tuberkolózis elleni orvosságot. "Nem ölünk meg senkit, aki amúgy nem halna meg" - mondják közben.
A kormánynak dolgozó diplomata felesége halála miatt nyomozásba és egy veszélyes, hosszú, kalandos utazásba kezd. Miközben a gyanús emlékfoszlányok és a jelenbeli kutakodás egymást igazolják, kirajzolódik az összeesküvés-elmélet. És hogy ez nekünk sem fikció, azt is tudja a néző. Hogy a harmadik világ hátrányos helyzete épp a nagyhatalmak profitforrása, az sem újdonság.
Tisztában vagyunk tehát azzal, hogy a sztori mögött tények állnak (a gyorsan terjedő járványok és az AIDS naponta kínálhatnának témát a nyilvánosságnak, a gyógyszercégek emberkísérleteiről sem ritkán hallani, nemrég a Merck & Co elleni Vioxx-per jutott holtpontra), de azért reméljük, Sir Bob Geldof is megtekinti a filmet.
Ami megejtő, hogy ebben a százszor elbagatellizált Afrika-témában a film úgy szólal meg, hogy közben nem a We are the World giccses megfogalmazásával szembesít, és ami izgalmassá is teszi, hogy emellett a kétoldalú drámát krimielemek fűszerezik.
Természetes, hogy miután ilyen kaliberű információval a nőt eltüntetik, később hivatalnok férjéért is izgulhatunk. (Egyébként mindkét színész nagyon jó, a nő figurája több mint elszánt: elhivatott, ebbe is hal bele. Rachel Weisz kishíján le is játssza Fiennest.)
A film a lendületét a pontos szerkesztésnek köszönheti. A töredékes emlékképek ugyanolyan jelentőséget kapnak, mint a jelen idejű sztori, és az sem mindegy, milyen esemény hívja elő ezeket. Ha pusztán krimi lenne, már csak a feszültség folyamatos ébren tartása révén is korrektül működne. De ez sokkal több, mint krimi.
Az Isten városát is jegyző Fernando Meirelles új, három Golden Globe-díjat nyert és 13 BAFTÁ-ra jelölt filmje filmdrámaként és összeesküvéselméletes moziként is működik, de igazán jó attól lesz, hogy a két réteg folyamatosan erősíti egymást: ahogy fény derül az igazságra, úgy kerül Quayle is egyre közelebb ahhoz a halotthoz, akit az életben már majdnem elveszített. A drámáját is a kertészet-metaforával szemléltetik: mikor Quayle rájön, hogy miközben veszélyes vegyszerrel növénykéit ápolgatta, az asszonyt titokban a vadonban maguk alá temették az elemek, kapával vagdosni kezdi a kertben a semmit.
A film a témája ellenére nem sulykoló, szájbarágós mártírfilm, hanem egy egyszerű humánus mozi tele életszeretettel, de ennek ellenére, vagy éppen ezért, az élmény fejbevágó.
