Halott gyerekek lelkével riogatni nem új találmány, s nem is nagy dicsőség; a mumussá transzformált kiskorú mára a horror egyik alapkellékévé nőtte ki magát, már-már olyan klasszikus figurává, mint a másik (az áldozati) oldalon fellépő, reménybeli gyilkosa elől sokat sejtető fehérneműben menekülő tinilány. Ám ha a mérsékelten eredeti téma ellenére mégis vérszomjas kis Casperek tömegeit szeretnénk a többi szereplőre zúdítani, keresve sem találhatnánk jobb helyszínt egy évek óta üres árvaháznál (hol hősnőnk is nevelkedett egykoron, oh), itt a lehetőség és az indíték is adott a szellemfiaknak és -leányoknak, hogy szétszívassák a területükre hatoló élőket. Furcsa is, hogy Juan Antonio Bayona előtt másnak nem jutott eszébe, hogy ilyen helyen próbálkozzon horrorfilmmel (a "rendes" árvaházi filmek nem érnek). A felfedezésértékű helyszín után talán meglepő, hogy minderről jobbára semmi sem jutott a rendező eszébe. Filmjének önmagában is borzongató játékai (kiszámolós, bújócska, fogócska etc.) és a határokat nem ismerő gyermeki fantázia vérbeli horrorrá turbósítása helyett a történet drámai oldalára - a gyermekét és sanszosan az eszét is vesztett anyára - koncentrálunk, a riogatást pedig (sajna) elintézzük néhány erősebb hangeffekttel, meg egy, a fején zsákot viselő kissrác rendszeres kamera elé lökdösésével. Ezért hát a ma esti mozizás helyett a főszereplő példáját követve mi is fogadjunk inkább örökbe néhány csintalan minizombit, akár a hörgő-morgó zsákfejűt is. Akkor legalább otthon lesz egy kis horror.
