A Három nővér és a Platonov máig eleven, úgyszólván legendás híre alapján Ascher Tamásnak, a Katona társulatának és egy újabb Csehov-műnek, jelesül az Ivanovnak a találkozása ünnepi estet ígér. Az előadás valóra is váltja ezt az ígéretet, mégis csalódik az, aki az előző két színpadi varázslat ízeit, hangulatait, csúcspontjait várja el vagy kéri számon ettől az Ivanovtól. Ascher, aki rendezőként véleményem szerint az elmúlt években túl korán, időnek előtte klasszicizálta magát, most valami merőben mással próbálkozik, és a rengeteg új gondolattal telített, hajszálfinom érzékenységű lélektani realizmus helyett kemény, rideg, elidegenítő stílusban állítja színre Nyikolaj Alekszejevics Ivanov sivár tragédiáját.
Meglátszik ez mindjárt az első pillanatban Khell Zsolt színpadképén is, amely sajátos hangulatú, meghitt enteriőrök helyett meghagyja a színpadnak a maga kietlen ürességét, és ezt a benyomást a rendetlenséggel: egymásra hányt, jellegtelen, leginkább Varia-karakterű bútorokkal ötvözi. Ekként a változások is könnyen megoldhatók: a Lebegyev-házban játszódó két felvonás ugyanabba az üres térbe némileg más bútorokat applikál, de mert a rendetlenségben semminek sincs állandó helye (még a zongora is megfordul a tengelye körül), a harmadik, ismét Ivanovéknál zajló felvonásban is variálódnak a bútorok; jobb szélen kitüntetett helyet kap például az a közönséges Varia-asztal, amelyet a címszereplő íróasztalának nevez ki. Itt kell szólnom arról az üvegezett, átjáró vagy előtér jellegű fülkéről is, amely a színpadteret balról megtoldja: rengeteg játékra, lemeztelenített reakciókra ad Aschernak lehetőséget, lévén a szereplőknek az az illúziója, hogy itt nem vagy kevésbé látják őket.
Ebben a térben eleve adott dimenziójú, kisstílű, rontott jellemű emberek forgolódnak (nehéz igével kifejezni a valamennyiükre jellemző súlyos semmittevést, a saját sorsuktól való permanens elidegenedettséget). Míg Csehov köztudottan érzett bizonyos rokonszenvet alakjai iránt, és fájlalta a könyörtelen ítéletet, amellyel erkölcsi meggyőződésből sújtani volt kénytelen őket, Ascher megtagadja a figuráktól ezt a relatív elfogultságot, és nem ismeri el mentségeiket. Eklatáns példa erre a két nőalak beállítása. Anna Petrovnának mindenre felmentést adhatna a halálos kór és az Ivanov iránti szenvedélyes szerelem; Szását megemelhetné ugyanez az érzés, valamint a küldetésébe vetett ifjontian lobogó hit. Ónodi Eszter (Anna Petrovna) mindenekelőtt különösen élettelivé, vérbővé, temperamentumossá teszi ezt a sápkóros figurát (hitelesen egyébként, hiszen a tüdőbajjal kezdeti szakaszában lázas, felfokozott aktivitás jár), a második rétegben azonban a feleség alakja erőszakosságával, agresszív nyavalygásával, torz érzékiségével egyre kellemetlenebbnek és elviselhetetlenebbnek mutatkozik. Ugyanígy Szantner Anna Szásájának egyetlen rokonszenves pillanata sincs: elkényeztetett, akarnok úrilány, aki most éppen egy hús-vér játékszert akar megszerezni magának, és ebben nem ismer pardont; illetve mint "emancipált" nő még széllelbélelt ideológiát is gyárt az anyjától örökölt nyers birtoklási vágy álcázására. Ugyanígy sorra vehetnénk a többi lényeges szereplőt is, elsősorban Lebegyevet (Bezerédi Zoltán) és Sabelszkijt (Máté Gábor); a két kitűnő színész alakja egyetlen domináns színét is változatosan képes árnyalni. Lvov doktornak (Rajkai Zoltán) minden pozitív hősi erényből való kivetkőztetése már Csehovnál is evidencia; a kibírhatatlan erénycsősz a Vadkacsa Gregers Werléjének egy darabosabb, mazochistább variánsa. És mit mondjunk a hierarchia csúcsán álló Ivanovról? Gondoljunk csak vissza - hisz nem volt oly rég - arra a tragikusan nagyszabású hősre, akit Székely Gábor emlékezetes új színházi rendezésében láthattunk: neki árnyéka volt, háttere volt, titkai voltak, amelyeket az előadás szenvedélyesen igyekezett megfejteni. De gondolhatunk Telihay Péter szolnoki víziójára is, amely a címszereplő okkult árnyalakját azokba a jelenetekbe is belecsempészte, ahol különben nem szerepel - hadd alakuljon ki teljes körképe kora társadalmának romlottságáról. Nos, Ascher nem növeli meg ezt a szerepet sem, és az ismét ragyogó formában lévő Fekete Ernővel (nem tagadom: Miskin hercege nekem csalódást okozott) alapjában vacak emberkét ábrázoltat, aki harmincas évei derekára felcsapott rutinos önsiratónak, s úgy tesz, mintha személyében valóban "egy dicső szellem összeomlását" kellene gyászolni, holott legföljebb az élet kezdetéhez tartozó biológiai energiák hevíthették, és egyetlen jelentős, a szokványtól elütő tette - amelyet azóta ezerszer is megbánt - a "zsidólány" nőül vétele volt. (Az előadás kellő hangsúlyokkal követi nyomon az oroszországi zsidókérdésnek a többi Csehov-drámából hiányzó finom és hiteles visszhangját, amely itt a dráma polifóniájának szerves része. Az író abban a stádiumában ragadja meg a jobb körök rasszizmusát, amikor az még az "egész rendes ember, pedig zsidó" felütésénél tart.)
Itt rögtön meg kell jegyeznem, hogy a szereplőknek ez a statikus és statikusan negatív beállítása könnyen válhatna unalmassá, és tehetné szárazzá, vontatottá az előadást. Ascher művészi egyéniségének sokszínűsége, a társulat számos tagjának mindenttudása kell hozzá, hogy ez az Ivanov minden mozzanatában élettől lüktető, frappáns, emlékezetes pillanatokban gazdag entitás legyen. Gondoljunk például Ivanovnak a harmadik felvonásban előadott monológjára, amelyet a rendező és a színész számos lebilincselő játékötlettel igazi bravúrszámmá növel, természetes helyet teremtve még a csehovi aurától látszólag oly tökéletesen idegen színpadi meztelenség hosszú pillanatainak is. De nehezen feledhető a felvonásvég is, amikor Anna Petrovna férje durvaságára (egymás után hangzik el a "te zsidó!" vérforraló sértése és az asszony közeli halálának kikiáltása) már csak a számára nyilván kétszeresen tilalmas rágyújtással képes válaszolni, és a házaspár egy groteszkül lírai tablóban, egymás mellett ülve, váltott slukkolásokkal próbál regenerálódni. És még sorra idézhetném a színpadi fantázia egyéb látványos felszikrázásait, néhány mellékfigura - Czakó Klára Második vendége és a Lebegyev-szoarék három elegánsra suvickolt ifjú lány meghívottja - pazar vizuális kitalálásától a fináléig, melyet Ivanov újszerű leleménnyel tálalt és izgatón kérdőjeles halála intonál, és a rádiójával ismét felvonásvéget megjelenítő kísérteties Jegoruska (Kun Vilmos) teljesít ki: ő kapcsolja be azt a gépezetet (szagtalanító? légkondicionáló?), amely mintegy kiszippantja a szereplőgárdát a légtérből.
A már említettek mellett kiváló sziluetteket talál telibe Molnár Erika (Zinaida Szavisna), Szirtes Ági (Babakina), Olsavszky Éva (Avdotya Nazarovna), Varga Zoltán (Gavrila), valamint a néhány év óta mintegy "büntiben" lévő, testhezálló epizódszerepekbe száműzött Bán János (Koszih); az erős hangsúlyokkal felvezetett Nagy Ervin (Borkin) viszont külsőségesen hozta az exhibicionizmust, mint ahogy Rajkai Zoltán (Lvov) is őszintétlenül produkálta a pózok sorozatát. Ezek a gyengébb pillanatok azonban belesimulnak az általában magas színvonalú, összehangolt együttes munkába.
Fel lehetne még vetni a sugallt világkép aktualitásának kérdését, amelyet Ascher mind a díszlettel, mind a XX. század közepét idéző jelmezekkel határozottan elemelt a XIX. század végének Oroszországától; hozzá kell azonban edződnünk, hogy a reprezentatív mai előadásoknak már nincs kiszerelhető, netán iskolai dolgozatok tárgyává duzzasztható mondanivalója. Az általános emberi tartalmak, melyeket kiemelnek, jó esetekben felismerhetővé, netán átélhetővé válnak, a "comédie humaine" karakteres mozzanataivá. Mi még nem unatkozunk olyan töményen, mint az Ivanov szereplői, de igyekvésünk céltalanságának, mikrokozmoszaink jelentéktelenségének felismerése bennünket is kísért - immár évszázadok óta...
Egy mondat még a fordításról. Semmi baj Páll Antal (a név az én fülemnek álnévgyanús) egyszerű, korszerű, jól mondható szövegével; csak a szó szerinti összehasonlítás indokolhatná meg, miért nem volt megfelelő az eddigi választék: Elbert János, Spiró György, Forgách András munkái. (Gábor Andoré valóban csüggesztően korához kötött.)
Legvégül tartozom egy vallomással. Hozzám az ascheri Három nővér és a Platonov közelebb állt, kitüntetett pillanataik maradandó nyomot hagytak nézői emlékezetemben, és ez most már nem is fog változni. Mindamellett nyitott vagyok - és Ascher esetében különösen - az eddigi pályához képest új utak keresésére, és készséggel elismerem, hogy ez az Ivanov a Katona jelentős előadásai között foglal helyet. Megint egyszer kiderült: az ország egyetlen társulata ez, amely a szó legteljesebb értelmében társulatnak mondható, és legtöbb posztján jelentős, formájukat mindig hozó, azon túl pedig megújulásra is hajlandó színészekkel rendelkezik.
