A várva várt Drive – Gázt! megosztja a cinefileket: sokan az év filmjeként jegyzik, mások "csak" jó, de túllihegett moziról számolnak be. Mindenkinek igaza van: a Drive középszerű darab a rendező többi filmjéhez képest, de vitathatatlanul az év egyik legjobbja.
A dán Nicolas Winding Refnt már azelőtt joggal nevezhettük az egyik legizgalmasabb stílusú kortárs tehetségnek, hogy megkapta volna Cannes-ban a legjobb rendező díját a Drive-ért. Debütálása, a Pusher Scorsese és Abel Ferrara legjobb bűnfilmjeinek dán megfelelőjeként szép siker lett, de későbbi munkáinak többségéhez képest csak bemelegítésnek tűnik. A Bleeder alkalmával Refn megengedhetett magának egy "így jöttem" filmet, melyből kiderül, hogy nem Tarantino a legnagyobb geek a rendezők között. E két filmet imádta a kritika, Refn pedig megpróbált betörni az amerikai piacra a Fear X című modernista thrillerrel, de becsődölt, így visszatért a Pusher-brandhez, két folytatása minden idők legjobb kényszerszülte trilógiáját eredményezte. Két angol nyelvű projekttel folytatta: a Bronson az ő Mechanikus narancsa, a Valhalla Rising pedig Carpenter minimalizmusát Malick tempójával ötvöző vikingfilm.
A James Sallis regényéből készült Drive – Gázt! nyitányában névtelen hősünk (Ryan Gosling) NBA-közvetítést hallgat egy autósüldözés kellős közepén, ugyanolyan csodagyerek tehát az utakon, mint a helyi Los Angeles Clippers üdvöskéje, Blake Griffin a kosárpályán. Szuperhős: nappal kaszkadőrködik, éjszaka gengszterek sofőrje. Ahogy lenni szokott, ezúttal is egy nő a baj: hősünk összebarátkozik a szomszéd lánnyal, aki egyedül neveli fiát, míg férje börtönben ül. A férj kiszabadul, ám "amikor azt hinné, kiszállt, rögtön visszahúzzák", családját is megfenyegetik. Hősünk segíteni akar, elvállal hát egy gyanúsan egyszerű sofőrmelót, amely persze rosszul sül el, ám kiderül, hogy a Sofőr nemcsak vezetésben, hanem gengszterek leselejtezésében is őstehetség.
A Drive rendezését eredetileg Neil Marshall kapta, ám Gosling kedvencét, Refnt választotta a független produkcióként tető alá hozott, 13 milliós film direktori posztjára. A színész alakítását sokan dicsérik, de szerintem inkább azért érdemel kreditet, mert elvállalt egy ilyen off-Hollywood viszonylatban is bátor filmet, és kiváló az ízlése rendezőkben. Ha Marshall rendezi, korrekt bűnös élvezetet, akciófilmes zúzdát kaptunk volna, Refn viszont egy kirívóan stílusos és hangulatos akciófilmes zúzdát varázsolt az egyébként végtelenül középszerű alapötletből. A fabula említést sem érdemel, a szüzsé a lényeg. A formaiság valahol félúton van a Fear X és a Bronson között: előbbihez hasonlóan ellipszisekkel dolgozik, látványvilágában viszont utóbbi expresszionizmusát idézi.
A cím csalóka: Refn nem Halálos iramban-mozit készített, nem az autós üldözés ontológiáját írta meg, hanem a bűnözői erőszakét, ahogy azt a Pusher-filmekben és a Bronsonban is tette. Honfitársához, Lars Von Trierhez hasonlóan Refn nyilatkozatait sem szabad készpénznek venni: az inspirációként listázott opusok (80-as évekbeli zsaru- és heist-mozik) és rendezők (Alejandro Jodorowsky) hatása csak nyomokban látszik meg filmjén, ami tündérmesének sem nevezhető (az idei Hanna – Gyilkos természet már annál inkább). Ami a stílust illeti, a film Luc Besson Nikitájának látványközpontúságát idézi, illik a jelenlegi retrótrendbe, Refn ugyanolyan vonzó Sin Citynek ábrázolja az Angyalok városát, mint Ferrara New Yorkot vagy Michael Mann Miamit. Ahol csak lehet, esztétizál, de a drámát sem téveszti szem elől, hirtelen váltogatva a giccset és a realizmust, nála egy szenvedélyes csókjelenetet "visszafordíthatatlan" erőszakkitörés követ.
A Drive tehát sikeres midcult, azaz szerzői-artisztikus műfajfilm, viszont középutas is, e sorok írója az áhítatos kritikák mögött némi hype-hipnózist sejt. Az Avatár és az újabb Nolan-filmek esetében tapasztalhattunk hasonlót: mindenki várja, sokan remekművet szeretnének látni, és megkapni vélik, míg mások csalódnak az elvárásaikhoz képest. És a Drive bizony könnyen okozhat csalódást: Refn híres sokk-esztétikájáról (nem egy grindhouse-mozi szerepel a kedvencei között), de talán ez az egyetlen filmje, melyben a durvulás erőltetettnek tűnik. Artisztikus a film, de közönséges és felszínes, csilivili-popzenés módon. Az esztétizálás öncélú, viszont l'art pour l'art filmként nem elég meggyőző a Drive, egy popcorn-rajongó szemében pedig az "unalmas az eleje", a "túl véres" és a „nincs vége" rossz mozit jelentenek. Az év filmje nálam még mindig a Fekete hattyú, de Refn mindent kihozott ebből a tucatprojektből. Remélem, a továbbiakban úgy tesz majd, ahogy filmbeli hőse, azaz lógva hagyja a tehetségéhez méltatlan bérmunkákat.
