Ha valaki - a JFK után amúgy jogosan - nagyszabású politikai krimire, súlyos, nemzetközi összeesküvéselméletre számít egy megtörtént, valóban nagy horderejű politikai gyilkosságról szóló moziban, csalódni fog: a Park Dzsonghi dél-koreai elnök elleni 1979-es merényletről szóló opusz inkább fekete vígjáték, mint szövevényes dráma. A filmet rendezőként és forgatókönyvíróként is jegyző Im Sang-soo szerint a világ legerőszakosabb társadalmában egy elnökgyilkossághoz bőven elég annyi, hogy a rezsim legfőbb támaszának számító kémfőnöknek egyfolytában fáj a hasa, és elege lesz abból hogy a másként gondolkodók kínvallatása helyett esténként a teljhatalmú diktátor válogatott színésznőcskékkel töltött pásztoróráit kell biztosítania legjobb embereivel.
A titkosszolgálat enervált főnöke tehát látszólag előzmények nélkül besokall, és a következmények végiggondolása nélkül, stukkerrel vet véget a katonai puccsal hatalomra jutott diktátor két elcsalt választáson is meghosszabbított mandátumának. A bénázástól sem mentes ad-hoc merényletnek áldozatul esik az elnöki testőrség néhány tagja is. A szimpatikusan fatalista elkövetőket - a kémfőnököt és néhány emberét - rövid időn belül elfogta a hadsereg, és bár a tárgyaláson demokrácia helyreállítása iránti elkötelezettségükkel magyarázták tettüket, egytől-egyig kivégzték őket. A látványos akciójelenetek helyett inkább abszurd párbeszédekkel operáló film egy nagy csapat szellemileg visszamaradott kreténként mutatja be a korabeli koreai politikai elitet, és mivel a Park-gyilkosság hátterére azóta sem derült fény, könnyen lehet hogy ez a történtek helyes olvasata, noha az alkotók több helyen is hangsúlyozzák a fikciós jelleget.
