A dán Lone Scherfig rendezőnő utolsó hazánkban is látható filmje, a Wilbur öngyilkos akar lenni kapcsán a testvéri összetartozás megtörhetetlenségéről mesélt fél lábbal a föld felett. Az Egy lányról egy újabb alapvető emberi kapcsolatról, az első szerelemről regél varázslatos bájjal, de már a földön járva.
Ritkán találkozni olyan mozgóképes alkotással, amely az első szerelem reménykeltő beköszöntét, az örökkévalóság hitéből való kínkeserves felocsúdást, s ebből a meghatározó élményből szerzett élettapasztalatot oly tisztán és egyszerűen képes bemutatni, mint az Egy lányról. Történetének tizenhat éves hősnője a hatvanas évek Londonjának egyik leányiskolájából az Oxfordra készül felvételizni, hogy beteljesíthesse brit módra a karrierről, francia módra a szabadságról szövögetett álmait. A megvalósítást kissé konzervatív, ámde rendkívül naiv szülei is segítik, hol követelve, hol szép szóval, mígnem egy nyílt utcán megeső véletlen találkozás után a jóképű és jómódú, harmincas éveiben járó David fel nem borítja a családi terveket.
A férfi természetesen katalizátorként hat a lányra, de nemcsak a művelt elit éjszakai életét tárja elé, hanem szép lassan a felnőttlét rejtelmeibe is bevezeti a lányt a megélhetési problémák kendőzetlen leküzdésétől az első szerelmeskedésig. Az Egy lányról ellenállhatatlan csábereje pedig azon szimpatikus húzásból is fakad, hogy a rendezőnő az első szerelemben gyökerező felnőtté válási folyamat ábrázolásában a testi éréssel szemben a szellemi érés szakaszaira helyezi a hangsúlypontokat. Pl. a szüzesség elvesztése kevésbé fontos esemény Jenny életében, mint a kényelmetlen valósággal való szembenézés vagy akár élete első klasszikus zenei koncertje élete első igazi randevúján. A főszál mellett ugyanakkor Lone Scherfig jól megrajzolt anya- és tanítónő-figurák segítségével a korszak elfogadható nőképének bemutatására is kitér. Női mellékszereplői elveszett leánykorukat nosztalgikusan vagy fásultan siratják, nevelt vagy oktatott gyermekeik azonban nap mint nap a boldogság mentsvárát jelentik mindannyiuknak. Mindemellett pedig a rendezőnő a brit szociális problémák jelenlétét is felpendíti, bár nem túl erőteljesen jelezve, hogy a "dühöngő ifjúság" Angliájában járunk.
Az Egy lányról a kiemelkedő színészi teljesítmények nélkül biztosan nem gyűjthette volna be Oscar- és BAFTA-jelölések garmadáját. A Jennyt alakító Carey Mulligan igéző szempárja már a nyitójelenet alkalmával magával ragadja nézőjét, hogy aztán talpraesett karakterét a kellő bájjal és humorral töltse meg. Alfred Molina az odaadó apa szerepében valódi meglepetést okoz, megmosolyogtató zavarba jövetelei, könnyes bocsánatkérése a film talán legmeghatóbb jelenetei. Peter Sarsgaard a rejtélyes udvarlóként pedig kellően karizmatikus ahhoz, hogy kezdetben újra csak megfeledkezzünk arról, hogy ő nem vállal el úgy szerepet, hogy karakterének ne legyen némi vaj a füle mögött.
Az Egy lányról hibátlan rendezői teljesítmény és lenyűgöző élmény. Olyan, mint az első szerelem: átélése magával ragadó, a vége felirat után emléke ugyan fokozatosan elhalványodik, de garantáltan kitörölhetetlen marad.
