Úgyis mint Tétova tangó. Ezen a - Stéphane Brizé, az eddig még a franciáknál is ismeretlen, viszonylag fiatal filmrendező által kellemesen szvingesnek minősített - magyar címen mutatják be az egyik legújabb európai tangós filmet. "Romantikus történet két ember szerelméről, akik a tangó segítségével találnak egymásra."
És tényleg. Az ötvenes, magányos, zsarnok-de-szíve-mélyén-mégis-valahol-érző-apa apjától (Georges Wilson) örökölt végrehajtó szakmában meggyűrődött arcú Jean-Claude (Patric Chesnais) és a viszonylag fiatal, viszonylag üde nevelési tanácsadónő, Fanfan (Anne Consigny) a felkonferálásból sejthetően uncsi életében egyszer csak megjelenik az argentin tangó, édes-búsan, melankolikusan, finoman érzékien és legfőképpen franciásan.
A forgatókönyv harmadik lapján tartott Brizé, amikor rájött, csak ez a tánc lehet az, amelyik képes lesz összeboronálni főhőseit. Innentől kezdve aztán végig segítő jobbkezet kapott zenétől és tánctól: a színésznőválogatás például úgy történt, hogy a Fanfan-jelölteknek egy tangót kellett lejteniük Patric Chesnais-vel, és a versenyben a szinte ismeretlen Anne Consigny nyert rejtett érzékisége miatt.
A történet egyszerű, egymásra találasuk magától értetődő: az autentikus tangóiskolában tényleg nagyon bájosan botladozó negyvenes nők és ötvenes pasik közt üdítő pillanat, amikor Fanfan Jean-Claude vállára borulva teljesen átadja magát a férfinak, egyetlen tangóról van szó csupán, mégis dől a magánélet, vőlegény, esküvő, s a másik oldalon is beindul a mérlegelés, mivégre vagyok én itt, miért ilyen üres az életem satöbbi. A zsarnok papa is megkapja végre a magáét, és igaz, hogy belehal, de nem baj, szépen fekszik majd sötét öltönyében az ágyán, ez is olyan franciásan finom, mert, nem árulom el, miből, de megtudjuk, hogy nem is volt ő olyan gonosz.
A mai magyar filmekből sajnos nagyon hiányzó finom iróniához jó érzéke van Brizének, nagyon hiteles és szórakoztató például Patric Chesnais, amikor tanácstalan-zavarodott arccal a tánctanárára néz az intim pillanatból való kibontakozás után, ilyen kis szösszenetből aztán még van jópár.
A tangót igazi franciához méltóan lágynak, visszafogottnak interpretáló rendező csupán a jelenetezésnél nem kellett volna, hogy ennyire komolyan vegye a sebességet. Elég sok jelenet kicsit túl lassú, néha már unalmas is, nem értettem például, miért kell nekem rögtön az elején mind a tíz lécsőfordulót végignéznem, ahogy a végrehajtó felmászik a lépcsőn az ötödik emeletre végrehajtani, ettől nekem nem lesz se finomabb, se melankolikusabb. És ilyesmiből is van sajnos jópár.
Ha unatkoznánk, akkor nézzük inkább a színészeket, nagyon lehet őket szeretni, Brizé igazából talán nekik csinálta a filmet, nem is csoda, hogy mindhárom főszereplőt Césarra jelölték.
Ja, és a vége igazi áppiand, de ne ijedjünk meg, azért nem olyan hollywoodias. Hanem olyan ŕ la française.
