Az Utolsó látogatást (Brideshead Revisited) olvasva többször is figyelmeztetnem kellett magam, hogy az Utas és holdvilág 1937-ben jelent meg, Evelyn Waugh pedig a normandiai partraszállás idején kezdte el írni a regényét, könnyen lehet, hogy azon a napon (1944. június 5.), amikor Szerb Antalt behívták munkaszolgálatra, és 1945-ben az ismert okok miatt már nem volt abban a helyzetben, hogy kézbe vehesse angol pályatársa művét.
Szerény polgári családból származó fiatalember gazdag és kifinomult testvérpár bűvkörébe kerül, és ez a kapcsolat döntő hatással van személyiségére és egész életére. Ha ennyi nem elég, vegyük még hozzá a homoerotikus szálat (a testvérpár mindkét regényben fiú-lány), a sorsfordító velencei utazást, a kései találkozás/visszatérés motívumát. Ám nemcsak a tematikus hasonlóság megdöbbentő, hanem a két szerző alkati, ízlés- és mentalitásbeli rokonsága is. Vagy a katolicizmushoz való problematikus viszonyuk, ami bizonyos értelemben mindkettejüknek második vallása (Szerbnek a családja katolizált, Waugh anglikánnak született, és egy ifjúkori agnosztikus epizód után maga döntött úgy, hogy katolikus hitre tér); tanulóéveik homoerotikus élményei mindkettejüknél érzelmek iskolájaként értelmezhetők, közbenső állomásnak a kamaszkori pánszexualitástól a felnőtt férfivá érésig vezető úton (egyik esetben sem függetlenül a kor sajátos fiúnevelési intézményeitől). Mindennél már csak a felső osztályokra vetett - a csodálattól elalélt és a gúnytól fölényes - tekintet azonossága meglepőbb.
Evelyn Waugh amúgy konzervatív regényíró, aki pontosan tudja magáról, hogy ő egy konzervatív regényíró. Az angol irodalmi kánonban igen előkelő helyen jegyzik, s több kísérlet is történt a posztmodernizálására, ami már csak azért is röhejes, mert azt feltételezi, hogy a posztmodern valami magasabb osztály vagy úri klub, ahová felvételt nyerni rangot ad a régi, poros szerzőknek. Waugh se nem régi (a hatvanas években halt meg), se nem poros, magyarul olvasható munkái közül tanúság rá a Bombahír vagy A megboldogult. Utóbbit amerikai tartózkodása ihlette, és Tony Richardson csinált belőle istenien abszurd, szürrealista filmet 1965-ben; bár amerikai gyártású, a brit free cinema egyik gyöngyszeme, a Monty Python előfutára.
Ha valaki egymás után nézi meg az Utolsó látogatást és A megboldogultat, soha meg nem mondaná, hogy azonos a szerzőjük! A Brideshead Revisited a legromantikusabb Waugh-regény - nem véletlenül ez a közönségkedvenc -, de messze nem olyan romantikus, mint a belőle készült vadonatúj film. 1982-ben már feldolgozták egy 11 részes tévésorozatban (olyan nevekkel, mint Jeremy Irons, Laurence Olivier, John Gielgud), és ha feltesszük a kérdést, hogy a regény mely alkotóelemei maradtak ki a kétórás moziváltozatból, azt a szomorú választ adhatjuk rá, hogy leginkább a humor.
Julian Jarrold rendezésében csak a főhős, Charles apja és a Flyte testvérpár fivére, Bridley figurája mutat meg valamit az író fullánkos iróniájából (s egy villanás erejéig Jasper kuzin meg az utolsó kenet feladására odacipelt Mackay atya). Waugh prózája első látásra megtévesztő lehet: a sajátosságának számító rengeteg párbeszéd könnyű adaptációval kecsegtet, olybá tűnhet, mintha a szöveg elébe sietne a forgatókönyvírónak. Csakhogy a Waugh-dialógus nem információkat akar közölni, hanem a nyelvi jellemzés briliáns eszköze, mely nehézséggel már az Egy marék por vászonra vivői is szembetalálták magukat 1988-ban. Ezúttal Andrew Daviesre (a Büszkeség és balítélet BBC-sorozat forgatókönyvírójára) bízták a feladatot, akinek alighanem beletört a bicskája, mert átadta a munkát Jeremy Brocknak. Az alkotók végül a szerelmi szál - Charles Ryder és Julia Flyte szerelméről van szó, természetesen - megvastagításában találták meg a kiutat, illetőleg egy-egy szájbarágós nagymonológ beiktatásában, amelyekből megtudjuk, hogy mi a baj Lady Marchmainnel (Emma Thompson jutalomjátéka), mi a különbség a katolicizmus északi és déli változata között, és mi vonzotta úgy Charlest az arisztokrata családhoz.
Egy szó mint száz, az Utolsó látogatás nem alkalmas Evelyn Waugh megismerésére, mozifilmként viszont megállja a helyét: mozgalmas, vadregényes történet, a brit színjátszás három nemzedékének színe-virága, észbontó helyszínek (Oxford, London, főúri kastély, Velence, Marokkó), pompás kosztümök, gyönyörű fényképezés, a szokásosnál kevésbé tolakodó, igényes zene, nagy romantikus érzések... soha rosszabbat! Erősen szurkolok a sikerének, titokban azt remélve, hogy valamelyik tévécsatorna a sikeren felbuzdulva megveszi és bemutatja a 11 részes sorozatot. Evelyn Waugh-nak pedig egy szava sem lehet: a nagyszerű szérián kívül ott van neki Tony Richardson remeklése, A megboldogult, így sokkal jobban járt a moziban, mint amit a legtöbb klasszikus elmondhat magáról.
