Amikor már szinte minden létezőt felrobbantottak, és likvidáltak minden káros egyedet, mintha megint a látszólagos semmi mögött meghúzódó ezernyi rezdülésre kezdenénk figyelni. Ezt támasztja alá a Coen testvérek újabb nagyszerű alkotása, mely egy olyan emberről szól, ki ott sem volt (The Man Who Wasn t There).
Hol ott? - kérdezhetnénk kritikusan. Talán a saját életében? Az meg miként lehetséges? Vagy valami fontos eseményről maradt le? Mi lehetett volna az? Egy meghatározó találkozás vagy netán egy gyilkosság?
Ed Crane, a film szűkszavú főszereplője jelen volt egy gyilkosságnál. Mondhatni, nélküle az be sem következett volna, hiszen ő követte el. S mi nézők még csak el sem ítéljük emiatt. Hiszen annyira természetesen következik be, amilyen természetesen az élet állítja elénk a változásokat, s mi azt is tudjuk, hogy nem a gyilkosság a lényeges ebben a történetben. Bár tény, hogy némileg összekuszálja az amúgy már jól megszokott hétköznapokat.
Hiszen miféle izgalmak is lehetnének Ed Crane (Billy Bob Thornton), a kisváros borbélyüzletében dolgozó ember életében? Személye azt a tipikusan átlagos amerikai embert jeleníti meg, aki soha nem álmodozott arról, hogy másképp élje életét, hogy többet tegyen a napi hajvágásnál, hiszen még csak borbélynak sem lehet nevezni, ő csak benősült az üzletbe, ahol sógorával, a száját befogni nem tudó Frankkel dolgozik együtt. Nem akar ő különösebben semmit, bár nem is lelkesedik helyzetéért. Elfogadja. Mint ahogy az ember elfogadja, hogy a naptár 1949 nyarát mutatja, a helyszín pedig az Észak-californiai Santa Rosa, a poros kisváros, ahol látszólag nem történik semmi különös. Csendesen éldegél feleségével Dorissal (Frances McDormand), ki a helyi áruház könyvelője és nagy valószínűséggel viszonyt folytat főnökével, a háborús veterán "Big" Dave-el (James Gandolfini).
Ám egy - a többihez annyira hasonlító - napon egy utazó üzletkötő képében megérkezik az évszázad kitörési lehetősége, melyben Ed lehetne a csendestárs. Ez pedig újabb lehetőséget teremtene arra, hogy Ed továbbra is csendes mellékszereplőként vegyen részt élete változásaiban. Ehhez azonban pénzre lenne szüksége. Rövid idő alatt meg is találja a módját a kívánt összeg megszerzésének, mert egy névtelen levélben megzsarolja Big Dave-et a saját feleségével folytatott viszonya miatt. Ez egy újabb olyan üres pozíció, ahol egy nem is létező zsaroló "helyettesítésével" próbál meg érvényesülni. A dolgok simán mennek, Dave fizet, Ed pedig átadja a pénzt az utazó ügynöknek.
Dave-et azonban nem olyan fából faragták, hogy bele tudjon nyugodni feleségétől módszeresen elsikkasztott pénze elvesztésébe, ezért felkutatja az utazó ügynököt. Miután kiveri belőle a történteket, éjszaka irodájába hívja a gyanútlan - és mindvégig rezzenéstelen arcú - borbélyt, aki dulakodás közben, önvédelemből leszúrja őt, majd nyugodtan hazasétál. Másnap a rendőrség megjelenik Ed munkahelyén, és megtudja, hogy a feleségét főnöke meggyilkolásának vádjával börtönbe szállították.
S a bonyodalmak csak ekkor kezdik igazán felkavarni a már amúgy sem annyira békés kedélyeket. Ed egyedül van titkával, s a láthatatlanul jelentéktelen figura most végre úgy érzi, felszínre kerül. Némileg bűntudatból sógorával a legnevesebb ügyvédet fogadják (Tony Shalhoub) meg Doris kiszabadítására, ami a családi borbélyüzlet elzálogosításába kerül, de Frank meghozza az áldozatot, hiszen ilyen helyzetben össze kell tartaniuk. Amikor alkalom nyílik, Ed megpróbálja tettéért magára venni a büntetést, de az ügyvéd elutasítja próbálkozását, mondván, neki olyan sztorira van szüksége, amit a legmeggyőzőbben tud előadni az esküdteknek.
A sztori bemutatása azonban elmarad, mert a per kezdetének napján Doris öngyilkos lesz cellájában. Ezután Ed egy ismerős lány, Birdy zenés karrierjének egyengetésére teszi fel az életét, ám a lány nem bizonyul tehetségesnek. Árnyékként egyedül marad. Nincs már senki az életében, aki hazavárná, aki mellett tovább játszhatná a másodhegedűs szerepét.
Egy súlyos autóbaleset után újból megjelennek a nyomozók, s letartóztatják az eltűnt vállalkozó meggyilkolása miatt, akit valójában Dave temetett a hullámsírba.
S még mindig nincs vége a meglepetéseknek, a gyönyörűen fényképezett fekete-fehér beállításoknak, az iróniának, s annak a nagyon finom, érzékeny hangulatnak, mi keresztüllengi a történetet.
A 2001-ben készített fekete-fehér 115 perces alkotás a 2001. évi cannes-i fesztiválon kiérdemelte a legjobb rendezés díját.
"A 2001. év legjobb amerikai filmje." (The Guardian)
"A Coen-testvérek eddigi legjobb filmje." (The Financial Times)
"Billy Bob Thornton felejthetetlen alakítást nyújt." (Time Out)
