Vannak a Roland Emmerich-féle világvégék, művészmozi ilyet nem játszik, már csak azért sem, mert John Cusack rémült ábrázata, miközben sarkaiból kifordulni készül a világ, egészen más vetítési technikát és popcornvajat igényel, mint amivel az art-végek fel vannak szerelve. Igény inkább az európai érzékenységű, koprodukcióban szépelgő, intimebb apokalipszisekre mutatkozik: ezekben nem Godzilla fejel össze King Konggal, hanem egyszerű halandók, te meg én (Smith és/vagy Kovács) tapasztaljuk, hogy valami nem stimmel a tájban, sőt már az előszobában sem. Elment az áram, cserepesednek a szájak, s az így beállt baljós csendben valaki mindig leüt egy billentyűt a zongorán. A kicsi, lakájos és zongorán kísért garzonvilágvégék sorában a Young Adam rendezőjének legújabb filmje Glasgow-ba teszi az apokalipszis centrumát, s ha már itt járunk, megtudhatjuk, hogy Ewan McGregor egy biciklivel közlekedő séf, míg Eva Green egy epés epidemiológus, aki szomorkásan-ábrándosan (ahogy csak a színésznő tud) sétálgat a vízparton. Mély érzésű emberek ők - ha máshonnan nem, pulóverük magas gyapjútartalmából ez jól kivehető.
Ja, igen, a világvége: az egyszer csak eljő, vírus rombolja az érzékelést, aminek drasztikus következménye, hogy a sztárok szeme alatt sötétedni kezdenek a karikák. A film pedig, ez az eddig csak szimplán giccses és mélységeit egy életmódmagazinból kölcsönző produkció mit csinál? Felfedezi magának az EMBER-t! Épp ideje volt, ámbár miközben az EMBER-ről szól az emelkedett diskurzus, a vásznon nem látni mást, mint egy Greent és egy McGregort.
