Egy jó háborús filmnek nem feltétlen kell egy mindent eldöntő nagy ütközetről szólnia, nem csinálhatja meg minden filmes a Ryan közlegény megmentését (1998), sőt, ha minden más stimmel, nem is kell győztes csatát bemutatnia. Ki tudja például, hogyan kerültek amerikai katonák Szomáliába, és miért vívták a mogadishui csatát? Csak nagyon kevesen, de akik szeretik a háborús filmeket, azok tudják, milyen zsigeri izgalommal mutatja be az összecsapást A Sólyom végveszélyben (2001). Alex Garland új munkája, a nálunk a Prime Videón nézhető Hadviselés is egy olyan egy akciót mutat be, amely annak idején valószínűleg a hírekbe sem került bele.

A 2006-os ún. második ramadi csata elején az amerikai hadsereg több titkos megfigyelőpontot létesített a nyugat-iraki nagyváros központjában. Az egyik ilyen, egy Navy SEAL osztag által éjszaka létesített állást hamar felfedezik a felkelők, és napközben megindítják ellene a támadásokat. Amikor az egyik kommandós (Cosmo Jarvis) könnyebben megsebesül, a parancsnoka (Will Poulter) a kimenekítését kéri, de a pokol akkor szabadul el igazán, amikor megérkezik érte egy páncélozott csapatszállító. Egy, a lázadók által felrobbantott bomba letarolja a fél környéket, és

innentől az egység nagyrészt sokkban lévő tagjainak már sokkal nagyobb problémákkal kell megküzdenie.

Azt, hogy mindez mennyire valós és hiteles, gyakorlatilag garantálja, hogy a film másik rendezője, Ray Mendoza maga is részese volt az eseményeknek, az ő karaktere is szerepel a filmben - D'Pharaoh Woon-A-Tai alakítja. És Mendoza nem hősöket akart kreálni, nem szépíti a történteket vagy éppen a saját szerepét, hanem a frankót mondja meg, elsősorban azért, hogy más veteránok is képesek legyenek beszélni az őt ért traumákról. Náluk ugyanis pont az az egyik legnagyobb gond, hogy képtelenek megnyílni erről.

Az igazi rendező persze az angol Alex Garland, aki Mendozát előző munkájához, a  Polgárháborúhoz katonai tanácsadóként alkalmazta, sőt, bizonyos akciójeleneteket is ő vezényelt le. Ők ketten annyira jóban lettek, hogy közös filmet csináltak, amiben ott van Garland (Ex Machina, Expedíció, Ők) és Mendoza minden katonai tapasztalata, meg persze az általa megélt események érzelmi töltete. Ami egy elég jó keverék, és valóban, a láthatóan alacsony költségvetés ellenére egy percre sem érezzük azt, hogy egy összecsapott, hollywoodi klisékből összerakott filmet látnánk, már csak azért sem, mert

ez a történet elsősorban a hibákról szól – még akkor is, ha nem feltétlen ez volt az alkotók szándéka.

Az amerikai osztag hibája volt, hogy túl korán felfedezték őket, egy rossz helyre dobott füstgránát is szerepet kapott abban, hogy akkora veszteségeket szenvedtek, arról nem is beszélve, hogy pont a legkritikusabb pillanatban vonták meg a légitámogatásukat. Ezt követően azt látjuk, hogy az átélt borzalmak hatására több katona is szétesik, hosszú időre lefagy – beleérve az akkori Mendozát -, miközben egyre szorosabb körülöttük a lázadók gyűrűje. Ettől válik igazán feszültté minden pillanat, és nem attól, hogy hány irakit szednek le pontos lövésekkel hőseink. Vigyázat, spoiler! - egyetlen felkelőt látunk, amint találatok érik, de az sem biztos, hogy ezek halálosak. Mert nem ez a fontos, hanem az,

hogyan reagálnak a krízisre és sebesült társaik szenvedésére ezek a fiatal férfiak.

Ugyan a csatajelenetek viszik el a filmet, mégis megkockáztatom, hogy a történet első fele sokkal izgalmasabb, mint a fegyverropogással teli második. Mert ekkor még csak sejtjük, mi fog történni a figyelőállásban berendezkedő katonákkal, akik egyre nagyobb aggodalommal figyelik a környéken felbukkanó, gyanúsan viselkedő iraki „civileket”. Ők is tudják, mi is tudjuk, bármikor becsapódhat egy mesterlövész golyója vagy egy vállról indítható rakéta, csak nem tudni, pontosan mikor.

És persze vannak dolgok, amik kimondatlanul is ott vannak a filmben. Az, ahogy az amerikaiak az egységhez rendelt, rémült iraki katonákat küldik előre a legveszélyesebb helyzetben, és az, ahogy a ház tulajdonosai tehetetlenül nézik, hogyan válik csatatérré, majd rommá az otthonuk – és az, hogy az Navy SEAL-ek között is vannak büdös bunkók. Lehet, hogy lesznek olyanok, akik valami másra, tökéletesen megkomponált csatajelenetekre, ügyesen koreografált tűzpárbajokra számítanak – bevallom, egy kicsit én is közéjük tartoztam - de ezekből csak kisebb adagot kapunk. Ami nem feltétlen baj. Ahogy az a katona sem lát sokat a csatából, akire folyamatosan tüzelnek, és aki csak arról tud, ami közvetlen mellette történik, arról sem mindig sokat, úgy mi is csak egy mikrokozmoszt ismerünk meg egy jóval nagyobb, számunkra ismeretlen kimenetelű ütközet kellős közepén. Ettől különleges a Hadviselés.

Vicces egyébként, hogy, akárcsak a már emlegetett  A Sólyom végveszélyben esetében, itt is főleg angol, ír vagy éppen kanadai színészek játsszák az amerikai elitkatonákat, méghozzá jól. Joseph Quinn, a zenészként is remek Cosmo Jarvis (A sógun) és Will Poulter – aki a Családi üzelmek (2013) bamba kissráca óta hatalmas utat járt be – mind nagyszerűek. Egyikük sem szuperkatonát alakít vagy az igazság bajnokát, csak olyan katonákat, akik a lehető legjobban próbálják tenni a dolgukat, és ha ez nem megy, hajlamosak összeomlani.

Értékelés: 8/10

Itt állítsa be, hogy a Port az elsők között legyen a Google-találatokban!