A USS Enterprise makulátlan enteriőrje mögött akkora megfelelni akarás feszül, hogy az már-már majdhogynem a nagyszabású sci-fi sequel önnön megkonstruáltságára hívja fel a figyelmet. J.J. Abrams bebiflázta a leckét, filmje csaknem tökéletes blockbuster. Csak az a keserű szájíz ne lenne!
Meglehet, hogy bennem keresendő a hiba, de valami nehezen meghatározható okból sosem tudtam igazán megbarátkozni Abrams-szel. Szerteágazó televíziós munkásságával csak hevenyészett kapcsolatban vagyok (habár a Lost – Eltűntek nagyon korán, nagyon felhúzott), a Mission: Impossible III pedig, holott nyilvánvalóan tisztességes akciófilm, csak John Woo rosszemlékű második felvonása után tűnt különösen nagy diadalnak. A Star Trekből ugyan meglepően jó reboot kerekedett, mégsem tudtam teljes mellszélességgel az újrafazonírozott Enterprise-legénység mögé állni, míg a Super 8-at kissé bosszantó, nevetségesen "tiszteletteljes" Spielberg-koppintásként, mintsem gyengéd hommage-ként éltem meg. Sepsi László Abrams nosztalgiafilmjéről írott kritikájában az alkotó Új-Hollywooddal, illetve a hetvenes évek filmművészetével ápolt kapcsolatáról is értekezett, erre nem is térnék most ki részletesebben. Mert midőn George Lucas és Kathleen Kennedy producerguru nagy PR-csinnadratta kíséretében átadták a Csillagok háborúja-franchise stafétabotját a filmipar legnagyobb eminensének, mindenki számára egyértelművé válhatott: a valaha még Hollywood reformereiként lázadó, mára már begyepesedett intézményekké dermedt egykori fenegyerekek J.J. Abrams személyében találták meg azt a stréber biztonsági játékost, akinek már nem kell állandóan fogni a kezét. Már magától készíti a mintaszerű portékákat.
Ami pedig a stréberséget illeti: kedves J.J., már bizonyára boldog-boldogtalan felfogta, hogy Spielberg filmjein nőttél fel, ráadásul mostanra személyesen is jó cimborákká lettetek, viszont újabb "főhajtásként", egy egyértelmű Indiana Jones-nyúlással kezdeni a Sötétségben – Star Treket… Mert ugye Az elveszett frigyláda fosztogatóiból kölcsönzött in medias res hajszából már csak a hidroplánjáról horgászó Benton hiányzik, még akkor is, ha nem ósdi repülőgép, hanem tengerszint alatt rejtőző űrhajó várja kalamajkában lévő hőseinket, azonkívül a 21. századi Star Trek elsődleges célközönsége számára nem biztos, hogy már ismerős a kígyófóbiás régész figurája. Így veszi hát kezdetét az újkori James Kirk második kalandja, melyben a Csillagflottát és természetesen az egész univerzumot egy John Harrison nevezetű terrorista képében immár belülről fenyegeti veszély. Az Enterprise űrhajó indít bosszúszomjas embervadászatot a mindenre elszánt gyilkos után, de a rejtélyes idegen több meglepetést tartogat, mint amire Kirk és Spock duója fel van készülve.
Abrams-t idézve azért volt "hatalmas ötlet" a 2009-es rebootban időutazás tematizálásával lenullázni a franchise óráját, mert ily módon akár már meglévő történetek (és azokból van bőven a Star Trek-kánonban) szabadon újraértelmezett variánsait is el lehet készíteni. Így lett a Sötétségben – Star Trek – elsőként, de bizonyára nem utoljára – kvázi-remake, melyben nem csak ismerős jelenetek vagy azok inverzei köszönnek vissza (továbbá egy bántóan felesleges cameo), de a saga legnagyobb hatású nemezise is megkapja az őt illető ráncfelvarrást. Hosszú hónapokon keresztül tartó médiadezinformációt és az Abrams-re jellemző, titokzatoskodó porhintést követően meglepett, hogy mennyire kis hatást gyakorolt rám, amikor a játékidő harmadánál fény derült a "nagy fordulatra", hogy John Harrison valójában Kirk mindenkori Jokere, Khan Noonien Singh. Illetve csak az lenne, mivel a Sötétségben – Star Trek filmuniverzumában nincs közös múltjuk (az 1982-es Star Trek II: Khan haragja előtt az 1967-es Space Seed c. TV-epizódban mutatták be a karaktert, a mozi gyakorlatilag annak folytatásaként szolgált), így a Benedict "Sherlock" Cumberbatch által megformált szupergonosz a 007 – Skyfallban, vagy épp A sötét lovagban már látott, kissé hézagos motivációjú, de annál tekintélyt parancsolóbb jelenléttel bíró fenyegetésként van jelen. Viszont az ismételt főhajtásként értelmezhető újrahasznosításon kívül nem bír különösebb súllyal, vagyis ha megveszekedett Star Trek-fanatikus lennék (ami azért nem vagyok, habár Khant mint fő-főnemezist nagy becsben tartom), akkor engem speciel dühítene, hogy a Ricardo Montalbán által halhatatlanná tett karakterből elmismásolt motivációjú, túlontúlmisztifikált, dühöngő tucatpszichopatát kreáltak. (Ahogy az is beszédes, hogy emiatt rögtön két antagonistát vonultat fel a film.) Cumberbatch szerepformálása így kizárólag a figura fizikai vetületénél domborodik ki, mert – kivált a verekedések közben – kétségkívül impresszív látványt nyújt, érzelmi és pszichológiai komplexitásában azonban nem tud felnőni elődjéhez.
És ha már a külsőségeknél tartunk, szeretném leszögezni, hogy a Sötétségben – Star Trek minden ízében makulátlan blockbuster, épp csak Gene Roddenberry szíve és gondolatisága, az eredeti sorozat emelkedett szellemisége hiányzik belőle. (Megijedni azonban nem kell, az egynyári blockbusterek non plus ultrájának minősülő Transformers-filmek fülledt ostobaságától még így is fényévekre vagyunk!) Akciójelenetet akciójelenet, money shotot money shot követ, az űrugrás és az Enterprise zuhanásának szcénáit imádtam, különösen az IMAX gigantikus vásznán működtek ezek a tériszonyt keltő képsorok, minden fogaskerék hibátlanul illeszkedik a lens flare-ektől csillogó gépezetbe. Ezen túl tulajdonképpen példás folytatás is, mert egyrészt ugye sokkal nagyobb szabású, szórakoztatóbb és (khm) sötétebb is az előzményénél, másrészt ugye a főbb szereplők karakteríveinek szempontjából is sikerül emelni a téteket. De mégis. Valahogy túl steril. Az egy dolog, hogy a Star Trekre jellemző filozofálgatásoknak az attrakcióéhség miatt búcsút kellett inteni, vagyis nincs meg az eredeti szériát fémjelző, a felfedezés, a rácsodálkozás, az expedíció élménye (amúgy is lehetetlen az univerzum minden zugába bekukkantani, ha csak 3-4 évente készül el egy film), ahogy az is némileg érthető, hogy a mai közönség azt igényli, hogy szép emberek szép díszletben látványos tetteket hajtsanak végre. Viszont a sterilsége miatt mindez egyben kiszámítható is lett. Kövezzen meg egy csapatnyi Klingon, de én időnként bizony untam ezt a fenenagy perfekcionizmusra való törekvést. Mintha csak egy eminens tanuló felelését nézném. Tudom, mit fog mondani, hiszen tudom, hogy bemagolta az anyagot. Tudom, hogy Abrams birtokában van minden tudásnak, ami egy ilyen kaliberű opus levezényléséhez szükséges. Bárcsak ne tudnám.
Vigyázó szemeim most egy messzi, messzi galaxis felé tekintenek...
