zene: Marco Beltrami
   vezényel: Pete Anthony
   kiadás éve: 2014
   kiadó: Sony Classical
   játékidő: 50:27


     Az éhezők viadala: A kiválasztott, Az útvesztő, Vámpírakadémia, A beavatott, Demóna, A szépség és a szörnyeteg, Az emlékek őre: csupán néhány példa azon 2014-es mozik közül, melyek könyvadaptációként igyekeztek moziba csábítani a közönséget. A felsorolt példák közül zenei szempontból utóbbit tartom a legkiemelkedőbbnek: ennek hangjegyei voltak képesek majdhogynem maradéktalanul lebilincselni, magukkal ragadni. A film alapját a hawaii származású Lois Lowry azonos című kötete jelentette, s bár az írónőhöz számos történet fűződik, eddig csak a Taking Care of Terrific élte meg a filmes változatot, ráadásul az is közel harminc évvel ezelőtt történt Jim Purdy rendezésében. Őt követte Phillip Noyce, aki elődjével ellentétben nem tévés berkek között valósította meg elképzelését, hanem nagyvászonra dolgozhatta át az 1993 óta elérhető Az emlékek őrét. A mozi Jeff Bridges, Katie Holmes, Meryl Streep, Brenton Thwaites és Alexander Skarsgard közreműködésével kalauzol el bennünket egy olyan jövőbe, ahol a hétköznapi emberek boldog tudatlanságban, szabályok sokasága között élnek, a valóságot pedig mindössze néhány kiválasztott ismeri...

     Noyce az a fajta direktor, aki az elmúlt négy évtized során egy komponistával sem fűzte túlzottan szorosra kapcsolatát. J. Peter Robinsonnal (Vak végzet) éppúgy dolgozott már, mint például Peter Gabriellel (1200 mérföld hazáig), James Newton Howarddal (Salt ügynök), Howard Shore-ral (Sliver), továbbá duplázott James Hornerrel (Férfias játékok, Végveszélyben), Graeme Revell-lel (Halálos nyugalom, Az Angyal), valamint Craig Armstronggal (A csontember, A csendes amerikai). A hollywoodi komponisták közül ezúttal Marco Beltramit választotta, amihez a szerző is nagyban hozzájárult: mikor hallotta, hogy jó néhány pályatársának meghallgatása után Noyce még mindig a megfelelő komponistát keresi, felhívta, hogy találkozót kérjen tőle. A rendező először elküldte neki a szkriptet, majd személyesen vitatták meg elképzeléseiket, ami után Beltraminak demót kellett készítenie. Az anyag három részből állt, amiből kettő annyira tetszett a direktornak, hogy nemcsak a score gerinceként határozta meg: "Miután megegyeztünk abban, hogy milyen stílusú legyen az aláfestés, néhány tételt már azelőtt elkészítettem, hogy a felvételek megkezdődtek volna. A dél-afrikai forgatás során pedig helyenként olyan precízen igazodtak a hangjegyeimhez, hogy az utómunkálat során nem is kellett változtatnom rajtuk. Először fordult velem elő ilyen, hihetetlen érzés" - mesélte a szerző. Az emlékek őre stábjához tehát Beltrami a megszokottnál korábban csatlakozhatott, az egyeztetések pedig döntően a neten keresztül zajlódtak, ugyanis míg Beltrami Los Angelesben foglalatoskodott a muzsikával, addig Noyce döntően New Yorkban időzött (ugyanígy oldotta meg a komponista a Snowpiercer című dél-koreai akciófilm aláfestésével kapcsolatos kommunikációt is, mivel annak direktora, Joon-ho Bong Koreában tartózkodott).

     Nem sokkal a premier után kedvcsinálóként egy tételt figyelmembe ajánlottak erről az albumról, ám közömbösség miatt nem hallgattam meg belőle többet. A November Man aláfestésének megismerését követően azonban elkezdtem sorra venni a 2014-es Beltrami-muzsikákat, Az emlékek őréhez érvén pedig nem értettem, miért voltam korábban oly távolságtartó ezzel a darabbal. A komponista már a "Main Titles"-szel elkezdi a varázslatot, amit olyan tételekben fokoz, mint például a "First Memory", a "Tray Ride", a "Happiness & Pain", a "What Is Love" (amely a korong legnagyobb érzelmi töltettel rendelkező darabja), a "The Kiss", a "Jonas Runs Away", az "Accelerated Training", a "Desert Ride", illetőleg a "The Mountain and Despair". Az album egészéről az jön le, hogy miközben Beltrami rendkívül ügyelt a témacentrikusságra, minden pillanatban törekedett arra, hogy muzsikájával pontosan olyan tempóban nyissa ki a világ igazi kapuit, ahogyan azt Jonas (Thwaites) átéli. A kezdeti lágyságot lassan felváltja a düh, a fájdalom, a reménytelenség, a szerelem és más olyan érzések zenei közvetítése, amiket a civilizáció döntéshozói eltitkolnak az emberek elől. Az i-re pedig a "Rosebud" teszi fel a pontot azzal, hogy lendületessége, dinamikája és érzelmi töltete hibátlanul tükrözi az új megvilágításból eredő szemléletváltozást. Ha ez az utolsó előtti track lenne a lemez zárótétele, akkor tökéletes és hibátlan lezárást kapnánk.
     A tetőpontok kialakulásához azonban nemcsak a helyenként elektronikus megoldásokkal kiegészített szimfonikus zenekar járul hozzá, hanem egy kórus is, melynek tagjai többek között a "Jonas Gets the Gig"-ben, a "War"-ban, valamint a "Desert Ride"-ban hallatnak magukról. S bár az énekesek bevonása kezdettől fogva Beltrami céljai között szerepelt, a "Main Titles" és az "End Credits" esetében eleinte nem rájuk, hanem a Rosemaryt alakító Taylor Swiftre kívánt támaszkodni, aki énekesként és dalszövegíróként is ismert. Ő azonban mindössze egy zongorajelenet erejéig kívánt elmerülni a mozi zenei világában, így szerzőnk végül az említett pontokon is a kórust alkalmazta.

     A Sony Classical az augusztusi premierrel párhuzamosan jelentette meg a filmzenealbumot, melyet októberben bakeliten is elérhetővé tett. Az emlékek őre zenéjénél - a kezdeti elutasításomat követően - pontosan azt érzem, mint egykor James Newton Howard Jelekhez vagy Lány a vízbenhez íródott munkájánál: már elsőre is mellbe vágott, ám minél többször hallgattam, annál jobban kezdett formálódni bennem rá a "tökéletes" jelző. Nem, korántsem hibátlan e darab, de valami olyan pluszt tudott nyújtani számomra, amit semmilyen más 2014-es mű. Marco Beltrami annak idején horrormuzsikákkal hívta fel magára a figyelmet és tört előre az A-listás komponisták sorába, manapság azonban már nem ezek miatt szokás emlegetni a nevét, vagyis képes volt kitörni a rémisztgetés skatulyájából. Eddigi életművének újabb mérföldköveként is jellemezhetném Az emlékek őréhez készült munkáját, amely egyszerre drámai, feszültségteli és dinamikus.