Nyugtatókkal seftelő tündér, táskát sétáltató angol turista, kétbalkezes éjszakai portás csetlés-botlása Le Havre mesebeli díszletében. Tündérmese, ahogy Disney-filmben soha nem láthattad.
Úgy tűnik, Aki Kaurismäkin kívül másokat is megihletett mostanában Le Havre városa. Még érdekesebb, hogy a Kikötői történet és A tündér között számtalan hasonlóság van. Nemcsak a régi képeslapok erőteljes színeit idéző képi világukban, hanem a mese műfajának alkalmazásában és a társadalmi csoportok ábrázolásában is közel áll egymáshoz ugyanis a két mű. Ám, míg Kaurismäki alkotása egyértelműen kiegyensúlyozott, addig A tündér sok helyütt megbillen. Az egyszerre zavarba ejtő és bájos film egyébként Dominique Abel (Dom), Fiona Gordon (Fiona) és Bruno Romy harmadik közös filmje a L’iceberg és a Rumba után. Mindhárman írói, rendezői és szereplői is a filmnek, ahogy ezt a nevek egyezése is sejteti.
Nagy kérdés, hogy képesek vagyunk-e még ma is úgy élvezni a burleszket, ahogy annak idején élvezhette Buster Keaton, Chaplin vagy éppen Jaques Tati közönsége? Nyilvánvalóan nincs egyetemes válasz a kérdésre, ahogy ezt a vetítőteremben időről-időre felhangzó harsány kacajokat felváltó néma csöndek is bizonyították. Mégis, a szinte végtelenségig ismételt gegek, az alapvetően a mozgásra, fizikai jelenlétre helyezett hangsúly, a folyamatosság megszakítása (Fiona lábán egyszer van cipő, egyszer nincs, aztán megint van…) próbára teszi a közönség játékkedvét és türelmét. Más mosolyogni egy, a némafilmes korszakból jól ismert geg 21. századi újraértelmezésén és más őszintén nevetni egy jó poénon. Nem elég a rácsodálkozás öröme ahhoz, hogy egy másfél órás filmet tényleg élvezzen az ember.
Mindezzel együtt a kedvenc jelenetem az volt, amelyben Fiona és Dom a víz alatt lejtenek táncot. Ebben a tökéletesen ironikus jelenetben éreztem azt, hogy helyén van az idétlen műanyaghal, a tengerben medúzaként sodródó nejlonzacskó és az óriási kagyló. Mintha ebben az álomszerű, rövid részben mutatkozott volna meg az a tudás és kreativitás, amelynek birtokosai az alkotók. És nem utolsó sorban nyilvánvalóvá tették, hogy remekül táncolnak. Mintha egy mozgásszínházból szökött páros ugrott volna be egy röpke kitérőre a filmbe. Ez persze nem véletlen, hiszen a Gordon-Abel páros múltjában egyaránt fontos szerepet töltött be a színház és a cirkusz.
Ha nem ódzkodnék a közhelyektől, egészen biztosan az üdítő színfolt fordulattal illetném az alkotást. De nem teszem. Azt gondolom, az általánosságban mozi forgalomba kerülő alkotások közül igenis kilóg ez a film. Azok az energiák, amelyek a vásznon keresztül is elérnek a nézőhöz, csodálatra méltóak. A régi korok és műfajok megidézése viszont komoly körültekintést igényel. Vagy egyszerűen csak jól jött volna egy külső nézőpont, hogy valakit bevonjanak a forgatókönyv munkálataiba.
Értékelés: 6/10
