Kard ki kard, mondta Speier Dávid, foglalkozására nézve magyar szöveg, ha ők szórakoznak a címmel: R.I.P.D. és egyszerre utalnak a nyugodj békében rövidítésre meg a rendőrkapitányságra, no és mindehhez még persze az M.I.B.-re, a Men In Blackre, akkor magyarul tovább buktatja őket.
A Sötét zsaruk nyomán így lett ennek a szerencsétlen filmnek a plakátján Szellemzsaruk a felirat, hogy mindenki készüljön föl: ezt a filmet már látta. Csak akkor valamivel jobb volt.
Nem az elszánt M.I.B.-rajongás mondatja ezt velem, az is olyan film, amely nélkül gond nélkül lehet élni, de a R.I.P.D.-re mindez fokozottan igaz. Fogtak öt forgatókönyvet, és megírták belőle a hatodikat. Lehet nyivákolni, hogy mi szükség van a 3D-re (hogy egy újabb sokatmondó rövidítést is harcba küldjünk), mesterségesen emelik az igényeket, miközben a filmben épp a két dimenzió a lényeg, egy kicsit még használni kell a fantáziánkat, hogy tudjuk, a ház leomlik, de nem a mi fejünkre esik. A R.I.P.D házai, autói, egyáltalán minden lehetséges használati eszközei mind a fejünkre esnek, és csodák csodája, a film éppen olyan ostoba utánérzés marad, de legalább egy kérdést felvet: mi lett volna, ha még ez sincs? Mivel indokolták volna, hogy menjünk be a moziba, és nézzünk meg még egy teljesen sületlen, logikátlan és izgalommentes filmet?
Talán Jeff Bridgesszel, aki érzi, hogy neki kell eljátszani a megmentőt, elővenni a sheriff-fazont, a félliter-köpőt, akinek a szíve arany, az ökle meg gránit, ezért hívták, mert egyszer már ez is bejött a Félszeműben. Most meg nem jön be, a színész is csak akkor képes jónak lenni, ha tudja, mit játszik és miért. Ryan Reynolds a szokott rendes fiú, aki elszontyolodva kancsalít másfél órán keresztül, nem is csoda, ha el van kenődve, hiszen meghal az ötödik percben, ki szereti azt. Kevin Bacon még soványabb, de nem kevésbé kétszínű, mint lenni szokott, együttérzéssel gondolok szegény színészekre, mennyire unhatták magukat a forgatás alatt. Cserébe, persze, ők nem éreznek együtt, pedig mennyire untam magam a vetítés alatt.
Biztosan van az automatizmus, filmeknek lenniük kell, meg van ígérve, leforgatjuk, és ha beletesszük a munkát, akkor hoznak is a konyhára. Akkor is, ha közhelyes, akkor is, ha semmi eredeti ötlet, gondolat vagy kép nincsen benne, ha a színészek sem tudtak másra gondolni, csak arra, hogy miért vállalták el egyáltalán ezt a feladatot, és hogy vajon hoz-e annyit, amennyiért már megéri hülyének lenni. Mindezt tudomásul véve is keresi az ember, hogy mit akarnak neki mondani, a halott rendőrökkel, akik halottakat gyilkolnak a városban. Hogy nincs vége? Ne tessék aggódni, felbomlunk ugyan, de ha Szent Kristófot viselünk a csuklónkon, akkor ezt még az éves kötelező orvosi vizsgálat sem fogja kimutatni? Velünk marad mindenki, akit elveszítettünk, és más bőrében suttogja majd a fülünkbe, hogy felejtsük őt el? Sose halunk meg?
Szívesen elhiszem, de nem lehetne egy kicsit meggyőzőbben mondani?
