Ha az ingatlanügynök zavartan köhécsel, témát vált, félrenéz, mintha nem hallotta volna, nem létező pihéket szedeget a válláról, vagy elmélyülten rugdosni kezdi a kavicsokat, mikor rákérdezünk, miért is adják olyan olcsón ezt a hatalmas épületet, gyanakodjunk.
George és Kathy Lutznak igen olcsón sikerül hozzájutnia egy tóparti házhoz a Long Island-i Amityville-ben, csónakostul, az egyetlen probléma, hogy az épületben egy évvel azelőtt szörnyű dolgok történtek: a 23 éves Ronald DeFeo egy éjszaka vadászpuskával lelőtte a szüleit és négy testvérét. Később azt állította, hogy a házban hangokat hallott, azok bírták rá a gyilkosságokra. Miután a háromgyerekes család a házba költözik, George Lutz is elkezd furcsa dolgokat látni és hallani, és nevelt lánya is különösen kezd viselkedni. A történetet innentől nem azért nem meséljük el, mert nem akarjuk lelőni a poént (lelőni, haha), hanem mert úgyis mindenki ki tudja találni.
A Rettegés háza producerei, Michael Bay, Andrew Form és Brad Fuller A texasi láncfűrészes sikere után most is egy megtörtént esetet feldolgozó horrorklasszikus remake-jét készítették el. A sokat emlegetett megtörtént eset az, hogy Lutzék 1975-ben tényleg eltöltöttek 28 napot a házban, és később szörnyű élményekről számoltak be. Az eredeti, 1979-es film itthon talán nem annyira ismert, de az is a Láncfűrészeshez hasonló horrorklasszikus, ami hét darab ilyen-olyan folytatást élt meg. A ház két felső, gonosz szemként világító ablaka azóta ugyanolyan klisévé vált, mint a hokismaszk vagy a kéz helyett viselt kampó, esetleg kézen hordott késkészlet.
A mostani feldolgozás meglepően konzervatív, szorosan követi az eredetit, pár részletben tesz csak hozzá, azt is csak azért, hogy hűbben kövesse az amityville-i kísértetjárásról szóló, hetvenes évekbeli "dokumentumregényt". A film pár vizuális megoldást leszámítva simán készülhetett volna a hetvenes évek végén-nyolcvanas évek elején, de érdekes módon éppen ez a sablonossága emeli ki a mostanában gyártott horrorok közül, szóval aki szerette a Ragyogás-t vagy a Péntek 13-at, és éppen elege van a kicsavart tagokkal mászó, hosszú fekete hajú japán nőkből, érdemein felül is élvezetesnek fogja találni ezt a mozit. A film inkább csak utalásszerűen használ egy-két látványelemet az ázsiai kötelezőkből vagy a Jákob lajtorjája óta bőven alkalmazott gyors fejrángatós effektből, ezeket viszont nagyon jó helyen. Ami kicsit zavaró, bár tagadhatatlanul növeli a feszültséget, hogy az operatőr nagyon szűk képkivágásokkal dolgozik, a film nagy részében látunk arcokat közelről, pedig viktoriánus stílusú házban ennél azért több lenne.
A legkellemesebb csalódást azonban maguk a színészek okozzák, bár a horror műfaja jellemzően nem a színészi képességek csillogtatásának terepe, elég, ha csak a már emlegetett Láncfűrészesre gondolunk. A Mulholland Drive-béli epizódszerepén kívül eddig leginkább csak tévésorozatokban, például az Aliasban szerepelt Melissa George (Kathy Lutz) és a gyerekszínészek hozzáértő castingot sejtetnek, az inkább csak komikus szerepeiről (Buliszervíz) ismert Ryan Reynolds viszont első látásra rossz választásnak tűnik. Aztán leesik, hogy éppen ez a lényeg: ebből a pozícióból indulva sokkal erőteljesebb a folyamat, ahogy a kezdetben kedves és szeretetreméltó nevelőapa elméje lassan elborul. (Ugyanezt lásd még a Ragyogásban Jack Nicholsonnal, persze nem egy kategória, de azért majdnem.)
A film tehát jó, meglepetéseket ugyan nem fog okozni, azoknak meg pláne nem, akik látták az eredetit. Másfél órát viszont megér, már csak azért is, hogy a nagy J-horrordömping közepette kicsit fellélegezhessünk, és végre a megszokott, nyugati kísértetetek körében retteghessünk egy kicsit, otthonosan.
