Az ördögűzés kellékei

2005-ben egy fiatal lány életét veszti egy ortodox pap által vezetett ördögűzésben. Országos médiabotrány. Hét évre rá Cristian Mungiu filmet készít a történtekből – máris az elmúlt két évtized legjobb román produkciójaként tartják számon. A dombokon túl két síkon indítja el a reflexiót: elsősorban maró társadalom- és egyházkritika, mind az egészségügyi, mind az igazságszolgáltató rendszer bírálata, másodsorban komplex emberi érzelmeket és kapcsolatokat helyez nagyító alá, kegyetlenül boncolgatja ezeket a végtelenül tehetetlen néző előtt. Hit és kétely harca, emberi és isteni szeretet közti különbség, lelki betegségek és ezeknek fizikai megnyilvánulása, az egységes, igaz nézőpont hiánya, elmagányosodás, megfelelési vágy, végső összeroppanás – elválaszthatatlanul vannak jelen a két és fél órás opuszban.

Cristian Mungiu nemcsak a hazai, hanem a cannes-i közönségnek is bemutatkozott már, kétségtelenül az új hullám egyik legizgalmasabb alkotója. A Nyugat (Occident, 2002) és Elhagyatva s megtalálva (Lost and Found, 2005) után az első komoly szakmai sikert az ugyancsak érzelmileg igénybe vevő, a rendszerváltás előtti korszakban játszódó 4 hónap, 3 hét és 2 nap (4 luni, 3 saptamâni şi 2 zile, 2007) hozza, amellyel Mungiu elnyeri az Arany Pálmát. A Mesék az Aranykorból (Amintiri din epoca de aur, 2009) a kommunista rezsim városi legendáit gyűjti össze, édes-keserű szájízzel, kellő iróniával. Bár az elmúlt tíz évben a dokumentarista stílus egyfajta műfaji követelménnyé nőtte ki magát, aktuális témát feldolgozó film kevés van a palettán – Mungiu fontos lépést tesz azáltal, hogy korszerű problémát tesz elemzés tárgyává. A hét évvel ezelőtti események ugyanis nem kerülték el sem a sajtó, sem a színház figyelmét: Tatiana Niculescu Bran az első román tényfeltáró regényt írta meg az ördögűzés kapcsán (Spovedanie la Tanacu – A tanacui gyónás), Andrei Şerban pedig előbb New Yorkban és Bukarestben, majd Jászvárosban mutatta be dokumentarista előadását. Mungiu a 2006-ban megjelent regény alapján írta a forgatókönyvet (melyet idén Cannes-ban díjaztak), és filmjében úgy szembesít a történtekkel, hogy ő maga nem mond értékítéletet.

Alina (Cristina Flutur) megérkezik a kis moldvai községbe, hogy viszontlássa régi barátnőjét, Voichiţát (Cosmina Stratan): a lányok együtt nőttek fel egy árvaházban, s míg Alina Németországban keresett munkát, Voichiţa megtért, és hitével próbálja megélni-túlélni a mindennapokat. A kolostor, ahol az utóbbi immár apácaként tevékenykedik, egy kimondottan zárt, kis létszámú közösség: a pap (Valeriu Andriuţă) felügyelete és lelki vezetése alatt éldegélő nővérek csak ritkán, jótékony adományozások alkalmával érintkeznek a külvilággal. Ez a mélyen vallásos, a szertartásokban és babonákban egyaránt hívő csoport kizárja mindazt az orvosi és technológiai fejlődést, amit az elmúlt évszázadok magukkal hoztak. Egy olyan külső inger, mint a temperamentumos, szkeptikus és lelkileg sérült Alina csak felborítja a családias kolostori életet: magában hordozza az árvaként felnőtt, majd külföldre emigrált munkás világfájdalmát. Az otthontalanság, gyökértelenség nyomasztó érzését azzal próbálná enyhíteni, hogy magával viszi német földre kedves sorstársát, Voichiţát is. De a fiatal apáca már nem hisz abban a szeretetben, ami két ember, netalán két nő között létrejöhet: az ő szívében csak Istennek van helye, és úgy tűnik, a zárda konzervatív szabályai sikeresen helyreállították lelki egyensúlyát.

A két lány közti feszültség egyre csak erősödik: nyilvánvaló, hogy külön utakat járnak, és Voichiţának esze ágában sincs a „Papi” védelmét feladni az ismeretlenért. De aggódik barátnőjéért: a lány rosszul érzi magát, és nem telik sok időbe, míg rohamai egyre hisztérikusabbak és felkavaróbbak lesznek. Mungiu jelenetszerűen mutatja meg a leépülés fázisait, és két órán át késlelteti a tetőpontot. De az egész filmre jellemző a balladaszerűség: a hirtelen jelenetvégek, a gyors vágás a kihagyásos eljárást idézi meg (vágó: Mircea Olteanu), a szertartások és a vallási megrögzöttség egy, a modern társadalomtól mérföldnyire álló világot állít elénk. Minden ima, aggály és elejtett szó baljós, az elkerülhetetlen véget sejteti: Alinát a kórházban skizofréniával diagnosztizálják, de már a pszichiáter dilettantizmusa – mely szerint a kolostori ima talán többet segít, mint a zártosztály – gátolja a lány felépülését. Innen kezdve Alina egyre meredekebb lejtőn zuhan a mélybe. Szerencsére a jóakaró apácák a mindentudó pap tanácsára kisegítik a Sátán szavára cselekvő lányt. A keresztre feszítés, a napokig való éheztetés, a kínzás – az ördögűzés kellékei. A tettesek mégsem hibások: ők csupán megmenteni akarták a Gonosz által megszállt lelket. Ez esetben a megváltó: a halál.

Mungiu filmjének minden kockájából hidegség árad: a fekete apácaruhák, a gyertyafénnyel megvilágított szobák, a személytelen oltár semmilyen (emberi) melegséget nem áraszt magából. Ezzel szemben a „külvilág”, ahol továbbra is a bürokrácia uralkodik, ironikusan jelenik meg: az arrogáns rendőri hivatal és a fontoskodó, bár szakértelemmel nem föltétlenül megáldott orvosi stáb (az új hullám jegyében) már-már hiperrealisztikusan van ábrázolva (jelmez: Dana Paparuz, díszlet: Călin Papură, Mihaela Poenaru). Mindez képileg kiforrott egészbe rendeződik: Oleg Mutu operatőr, a rendező állandó alkotótársa egy fullasztó, idegen és szigorú világba zár. Bár a történet kimenetelét ismerjük (a papot és a négy nővért börtönbe zárják) a két és fél óra alatt a feszültség fokozott figyelmet igényel, és így a tempósan kibontakozó konfliktus a film utolsó negyedórájára sűrűsödik be.

Mind a valós események, mind a filmes reprezentáció súlyos kérdésekkel szembesít. Melyik félnek volt igaza? Bűnösek-e az ördögűzők? Fanatikus ortodox hívők szerint nyilván nem – a sürgősségi mentők felelősek a lány haláláért. Milyen áldozatokkal járnak a filantróp szellemben, isteni vezérszóra elkövetett (radikális) keresztény megnyilvánulások? Hol húzódik a határ a vallási szertartás és primitív babona között – van-e egyáltalán? Mungiu a történettel megragadja az alkalmat, hogy fölülvizsgálja az egyháznak a 21. században betöltött szerepét, de ugyanakkor egyetemes emberi konfliktusokról és személyes tragédiákról is beszél filmjében. A produkció máris nagy érdeklődésnek örvend (ehhez hozzájárul a két főszerepet alakító színésznő cannes-i díjazása és az, hogy Románia a Mungiu-filmet ajánlotta az Oscarra) s bár az alkotók egy előítéletek nélküli nézői attitűdre vágynak, a film feltehetőleg nem fog egységes fogadtatásban részesülni. Ahogyan az ördögűzés sem. Hogy mi a legitim, helyes út – marad a homály.