Az őrület határán

A háború - már, ha ez alatt az ellenfél javainak, birtokainak és nem utolsó sorban élettartamának drasztikus csökkentése érdekében kifejtett igyekezetet kell érteni - vitán felül rossz és üldözendő dolog. Ha mégis igaznak bizonyulna az a feltevés, hogy értelmes lények lakják a Marsot, és esetleg ezek a szerzetek meglátogatnák bolygónkat, bizonyára a háború volna az egyik legképtelenebb jelenség, amivel itt szembesülnének. Valószínűleg elképedten látnák, hogy az emberek egymást taposva loholnak egy pénznek nevezett, felszentelt papírdarab után, amit aztán mindenféle értelmetlen dolgokra és szolgáltatásokra cserélnek. Ezenkívül - mielőtt túl messzire kalandoznánk a tárgytól, vágjuk rövidre - számtalan további furcsaságba botlanának, de minden bizonnyal azt értenék a legkevésbé, hogy A ember - hátrahagyva családot, lakóhelyet, munkát...- miért akarja kinyírni a számára totálisan ismeretlen B embert, ráadásul úgy, hogy ehhez semmiféle személyes érdeke nem fűződik.
A kollektív borzalmat leginkább néhány személyes tragédián keresztül szokás bemutatni, és ezen a jól bevált módszeren a film alkotói sem kívántak változtatni. A II. világháborúban vagyunk, egy szakasznyi amerikai katonát kísérhetünk el egy húzós bevetésre a Csendes-óceán egyik, a japánok által ádázul őrzött szigetére. Terrence Malick rendező a tökéletesre fényképezett egzotikus tájképek és az eszelős borzalmak szembeállításának némiképp szájbarágós eszközével operál. Szimpatikus az igyekezete, ahogy megpróbálja megmutatni a nagyüzemi öldöklés abszurditását. A gond csak annyi - és természetesen erről már nem a rendező tehet -, hogy ez a buzgalom néhány fesztiváldíjon és dollármillión kívül semmit nem eredményez. Háború továbbra is van, sőt lesz jövőre is!