Az ügyvédeknél volt az olló

Zavarba ejtő film a The Master. Egyrészt sok-sok pozitív jelzővel lehet jellemezni: pazar képi világ, remek színészi alakítások, konzekvens rendezés. Első látásra minden megvan benne, ami a jó film alapfeltétele – egyetlen kivétellel. A forgatókönyv hibái égbekiáltóak: Paul Thomas Anderson íróként figyelmen kívül hagyta a hollywoodi filmkészítés íratlan szabályait, miközben – meglepő módon – a hagyományok követésére is törekedett.

Az eredmény pedig egy zavaros film lett, amely idővel minden bizonnyal az elbaltázott dramaturgia iskolapéldája lesz a szakmai kurzusokon. A modern mozgóképes dramaturgia egyik legfőbb alapszabálya, hovatovább axiómája, hogy olyan karaktereket kell teremteni, amelyekhez a mindenkori néző kötődni tud. (Sokan persze ezt összetévesztik azzal, hogy szimpatikus vagy szerethető legyen a figura.) Bár Paul Thomas Anderson író-rendező korábbi műveiben is kerülte a mintaemberek ábrázolását, sőt elsősorban negatív és taszító figurákról mesélt, de ezt a konfliktust mindig feloldotta azzal, hogy a szereplőket meg lehetett érteni. Tudtuk, éreztük, hogy mik a céljaik, és megértettük, hogy ezekért minden lehetséges eszközt bevetnek. A tengerentúli szakzsargon ezt a folyamatot hívja karakterfejlődésnek, mely a The Master mintegy 140 perces játékideje alatt lényegében elmarad.

Igaz, a The Master atmoszférája egyedi: fő érdekessége, hogy Anderson főként a régi nagy álomgyári elbeszélők mai szemmel már igencsak retró eszközkészletét használja, de, mint eddig fejtegettük, a kötelező dramaturgiát kiszervezte a cselekmény alól. A film két kulcsfigurája, egy második világháborús, kissé labilis idegzetű veterán (Joaquin Phoenix) és a "mester" (Philip Seymour Hoffman) közötti interakcióknak és a kettejük viszonyrendszerének kellene megteremtenie a drámát. Anderson azonban csak egymástól szinte függetlenül funkcionáló karaktereket teremtett, sőt túl óvatosan bánik a vallási fanatizmusnak a filmben kulcsszerepet játszó témájával, így az egész történet szólhatna egy filozófiát olvasó és értelmező polgári körről is. Csak hát a "nép" nem ezt várta tőle, hanem egy jóval belemenősebb filmet.

Ráadásul a tesze-tosza történetvezetés következtében nincs is igazi főhőse a filmnek, amit sajnos a színészi játék is megtámogat: Phoenixről nem lehet eldönteni, hogy magát adja-e (egyáltalán van-e józan pillanata), Hoffman pedig rutinból dolgozik. Mindkettőjüknél sokkal kézzelfoghatóbb alakítást nyújt Amy Adams, a mester felett álló anyakirálynő (papíron: feleség) bőrébe bújva. Ez akár érdekes is lehetne, de hát itt is megrekedünk a sejtetés szintjén. Nagy kár.

Egyszóval, joggal vártunk sokkal, de sokkal többet a The Mastertől: Paul Thomas Anderson mozija a promóciós szakaszban kiadott hírek szerint L. Ron Hubbard, a szcientológiai egyház megalapítójának történetét dolgozta volna fel, de vitaébresztő mű helyett egy közepesen unalmas és aránytévesztett hollywoodi "művészfilmet" kaptunk. Nem mellékesen a The Master azért is emlékezetes marad, mert a trailere tulajdonképpen sokkal bátrabb volt, mint maga a végtermék. Számos erősnek vélt/ várt szcénát hiába reméltünk – kíváncsiak lennénk, hány jogász véleménye befolyásolta a végső vágást. Mindenesetre Harvey Weinstein producer számításai sem így, sem úgy nem jöttek be. Nemcsak társadalmi párbeszédet nem provokált a The Master, de a velencei fesztivál elismerései után jött a torontói hideg zuhany, majd szinte a teljes negligálás az Oscar-versenyben.