Hol lakik a jóisten? Miért énekeljünk hóesésben? És hol vannak azok, akiknek elhittük még az ilyesmit? A Hétköznapi mennyországban, az év karácsonyi filmje.
Egyre jobban szeretem az északi filmeket, mert sugárzik belőlük az egyszerűség, az őszinteség, a kifinomultság és az érzékenység. Szereplői olyan emberek, akiket errefelé hidegnek és zárkózottnak tartanak, pedig annyira lelkesek és nyitottak, mint az először megszólaló kisgyerekek.
Svéd pofon
Ez az, ami olyan zavarba hozó és felejthetetlen a Hétköznapi mennyországban is, mely egy svéd kisváros kisembereiről szól, akik érthetetlen svéd vicceket mondanak, de érthető pofonokat adnak és szépen énekelnek.
De csak akkor, ha van valaki, aki megmutatja nekik az utat. Daniel (Michael Nyqvist), az infarktuson túli nemzetközi hírű karmester művésznéven visszatér gyermekkori traumáinak helyszínére, kibérli volt általános iskoláját, és elvállalja a helyi templom kórusának irányítását.
És ki ne járna kórusba, Hölgyek klubjába, vagy ne járatná a Barkács magazint, ha egy világvégi svéd kisvárosban kellene élnie?
Kívül méteres hó, de a romos iskolában zongoradallamok játszanak a falakon lebegő angyalokkal. Az egyik angyalka Lena (Frida Hallgren), a boltos lány, aki a sírásból úgy vált át nevetésbe, mint a gyerekek, és akinek hangja megigézi a mestert. A szerelmi szál szinte törvényszerűen halad előre, de 145 nap kell hozzá, hogy beteljesüljön, mint egy elvarázsolt királylányról szóló mesében.
De nemcsak ő szeret bele a ragyás és kövérkés Danielbe, hanem a kórus szinte minden tagja, Inger (Ingela Olsson), a pap felesége, Olga (Barbro Kollberg), a nagyot halló törékeny nénike, és Gabriella (Helen Sjöholm), akit otthon ver a férje; és a nézők is.
Mert varázslatos mosolya, mindenkire ragyogó figyelme mellett nemcsak énekkart vezet, hanem egyfajta művészetterápiában bontja ki kórusa tagjainak a lelkét. A feladat az, hogy mindenki megtalálja a saját hangját. Azt a hangot, amit az univerzum adott neki, hogy azon énekeljen, ha már mindenképpen akar.
Akik Daniel hatására magukra találnak, harcolni kezdenek a jogaikért, és egy ponton olyan felszabadultak lesznek, hogy a pap (Niklas Falk) besúgója, Siv (Ylva Lööf) Szodomát és Gomorrát emleget. A kórus sikeres lesz, Daniel pedig eléri, amit gyerekkora óta szeretett volna, megnyitni az emberek szívét. Könnyes sikertörténet, kérdőjeles vég.
Az északi filmeknek rendkívüli erőssége a pontos, hiteles, természetes színészi játék. A Hétköznapi mennyországban szinte nincsenek is főszereplők, mindenki egyenrangú, minden szereplő tökéletesen hozza a köznapi ember szerepét.
Annyira elhisszük nekik, hogy ők a bolti előadók, a western mániás autókereskedők, a háromgyerekes családanyák, hogy hazaérve szinte meglepődünk az IMDb adatlapja előtt, hogy nem amatőrök, hanem sokat játszott profik.
Persze nemcsak a színészek zsenialitásán múlik csak egy ilyen történet, szükségeltetik hozzá egy profi dramaturg, egy visszafogott operatőr és egy szerény rendező, Kay Pollak, aki a giccs határán egyensúlyozva megőrzi moziját annak, aminek szánta.
Egy megható filmnek, aminél jobban és kedvesebben a szeretetről, az élni és kiteljesedni vágyásról már nem fog szólni más film az ünnepi szezonban.
