Eddie Murphy az elmúlt tizenöt-húsz évben filmjeivel elérte, hogy neve némiképp rokon jelentésű szó legyen a gagyi, illetve a béna szavakkal.
Manapság nagyon elszántnak kell lennünk, ha társaságban azzal állunk elő, hogy mi tulajdonképpen bírjuk ezt a nagyszájú fekete fazont. Furcsa folyamat ez, hiszen tavaly kapott egy Arany Glóbuszt a Dreamgirls című zenés filmért, és ugyanezért a szerepért még Oscarra is jelölték, továbbá a Shrek-trilógia Szamár karakterének szinkronizálásával valószínűleg halálra kereste magát. Ezzel együtt, ha nem számoljuk a csak ínyenceknek ajánlható Pluto Nasht és a csak az "egész jó" kategóriába sorolható A dzsentlemanust, az utolsó néz hető filmje a Megint 48 óra volt, Nick Nolte-val.
Most pedig itt van ez az új vígjáték, amin megint csak nem lehet szégyenkezés nélkül nevetni. Pedig majdnem jó. Az alapötlet még zseniális: egy utoljára a '70-es években divatos fehér öltönybe bújt Eddie Murphy kinézetű űrhajó (sic!) landol a Földön, fejjel belefúródva az amerikai Szabadságszobor előtti gyepbe, hogy megtaláljon egy gömböt, ami elpusztíthatja a földet. Az is rendben van, hogy a legénység tagjai teljesen úgy néznek ki, mint az emberek (a kapitányuk például kiköpött Eddie Murphy), azzal a különbséggel, hogy legfeljebb háromcentisek. És az is jó ötlet, hogy az űrhajó belseje olyan, mint valami ősrégi Star Trekben az Enterprise fedélzete, csak mivel a főszereplő fekete, minden kávébarna árnyalatú, ami szerethető képi világot ad a filmnek.
Csakhogy mit kezdjünk egy olyan történettel, amelyben kínos véletlenek terelik egy szobába a szereplőket? Ugyanis a misztikus gömb épp annak a kissrácnak a szobájába zuhan a világűrből, akinek szemrevaló anyukája elüti Dave Ming Changet, azaz az Eddie Murphy kinézetű űrhajót. Vagy tudunk-e nevetni az olyan sztereotípiákra építő jeleneten, mint amikor az idegenek véletlenül benyitnak valami bárba, ahol éppen egy revüelőadás zajlik csinos táncosokkal, és az egyik űrlény egyszer csak homoszexuális lesz?
Ha eleve nem vártunk túl sokat Eddie Murphytől, akkor a film olykor-olykor mosolyra húzza a szánkat. A nagy dumás színész idétlen vigyorában, kidülledt szemében még mindig van valami ellenállhatatlanul vicces. Reméljük, egyszer egy kevésbé következetlen és sablonos forgatókönyv kerül a kezébe. A filmet forgalmazó magyar címadók pedig ezúttal fején találták a szöget ezzel Az üresfejűvel. Olcsó, de akkor is: nomen est omen.
