Mint minden hanyatlásnak induló korszak, stílus, hatalom, az Ottomán Birodalom bukása is gazdagsággal, féktelenséggel, egyfajta túlcsordulással, betetőzéssel jellemezhető.
A XIX. század vége. II. Abdulhamitt Szultán arcának barázdái a nyitó képsorokban, operarészlet egy díszes, kicsi szalonban, amelyet a nők - igaz, szépen megmunkált - rács mögül követnek a világ legtermészetesebb módján.
Ferzan Ozpetek betekintést nyújt az egykori háremek zárt körébe. Nők töményen, sokan, nagy koncentrációban. Jól tartott rabszolgák . Déliek, szenvedélyesek, minden szempillantásuk belső harcot árul el, féltékenységet, tehetetlenséget. Versengés és kompromisszum. Nem lehetett könnyű. A Safiye (Marie Gillain) - új és ígéretes jövő előtt álló háremhölgy - és Nadír (Alex Descas), az egyik eunuch között kialakuló tiltott szerelem köré épülő sztori meseszerű, olykor álomba illő képekkel. Safiye-ből kegyencnő válhat, de be kell kalkulálnia, bármikor jöhet egy frissebb jelölt, akit a szultán kívánatosabbnak vél.
A forgatókönyvírók érdekesen fűzik a szálakat, az embernek teljes figyelemmel kell követnie az eseményeket, ezeregy mese a mesében, hol a szolga mesél, hol a már idős hölggyé nemesült Safiye.
A filmet a látványvilág és az érzések bemutatásának elnyújtása teszi széppé és meséssé, ugyanakkor picit vontatottá is. Tágas szobák selyemmel, bársonnyal beborítva. Patinás fénnyel ragyognak az ékszerek, a kövek, a ruhák, a kelmék, mégis észlelhető, érzékelhető egy leheletnyit a hanyatlás. A brokát, a szatén fakul. Azért a gazdagság, a pazar életmód nem kérdéses. A bukás után az enyészet kesereg kopottan és lepusztultan az egykor meleget adó házban. A száraz meleg nyirkos hidegséggé válik.
Az operatőr erőteljesen hangsúlyozza a kontúrokat, a színeket, mellette elidőz a szinte szimbólummá emelt cigaretta gomolygó füstjén, a matériák mintázatán, a jellegzetes arcokon.
A film a nyelvezete miatt is egzotikusabb, törökül, franciául és olaszul folyik a társalgás. Az angolhoz szokott fülnek kimondottan ínyencség ez a 110 perc.
