Az Aglaja több szempontból is figyelemre méltó munka: egyrészt Deák Krisztina legújabb filmjében egy anya-lánya kapcsolatot mutat be, miközben azt is körüljárja, hogy mit jelent ma kelet-európainak lenni. Másrészt pedig a régi, úgynevezett önkormányzati filmfinanszírozási rendszer utolsó terméke. Utóbbi pedig nem csak “pénzügyi” kérdés, hanem inkább művészi: a rendszerváltás utáni húsz év magyar szerzői filmes stílusának méltó és értékes lezárása.
Az Aglaja cirkuszban játszódik, cirkusz a háttere, és ez vizuálisan sokat hozzáad a történethez, de nem cirkuszi történet. Irodalmi adaptációról van szó, Aglaja Veteranyi A gyermek a forró puliszkába esett című regénye volt az alapanyag: a tőmondatokban megírt, egyszerű, erős, vad és individuális szöveg, mely rengeteg hangulatot és érzést ír le, olyan, mint egy vers. Az írott mű története igen szerteágazó és sokkal messzebb vezet, mint a filmben látható cselekmény. Az erős irodalmi anyagból Deák Krisztina kihúzott egy szálat, a gyermeki nézőpontot. A feszültség és a szorongás érdekelte a filmest, a gyermek félelme, hogy elveszíti az artista anyját, aki minden este fellógatja magát a hajára. Aglaja Veteranyi könyve nem a gyermek szempontjából mondja el a történetet, de olyan mélyek a gyermekkori traumák, hogy felnőttként sem tudott rajtuk túllépni, mint ahogy a regény megírása sem segített neki a múlt feldolgozásában. Nem véletlen, hogy nagyon fiatalon öngyilkos lett.
A filmben ábrázolt család rettentően hétköznapi, sok olyan aspektusa van, melyhez bárki kapcsolódhat, nem kell ehhez artistanőnek lenni. Bármelyik famíliában előfordulhat ugyanis, hogy a gyerek nem akarja továbbvinni a családi hagyományokat, és új életet szeretne. Illetve az is húsbavágó kérdés, hogy mi van, ha egy gyerek nem kitűnni akar a tömegből, hanem egyszerűen elvegyülne? Ugyanakkor van a műnek egy egyetemesebb szinten működő rétege is. A szülők nagy sztárok voltak Romániában, de a jobb élet reményében disszidálnak. Elmegy a keleti ember nyugatra, és egyszerűen mindent elveszít, amit addig megszerzett, még az anyanyelvét is - ez is roppant erős drámai helyzet. Ezekre a kérdésekre Deák Krisztina sem ad(hat) választ, de nagy szó: képes úgy feltenni őket, hogy a mindenkori nézőt gondolkodásra inspirálja.
Deák Kriszta korábbi filmjeiben - érdekes módon - sosem vállalkozott az angolszász filmkészítési stílus alkalmazására. A Jadviga párnája például a klasszikus orosz iskolát követte, A miskolci boniésklájd pedig a szocreál tévéfilmes nyelvet erőltette (sajnos). Az Aglaja viszont úgymond szuperprodukciós kiállású, bármilyen furcsán is hangzik ez. A képi világa grandiózus, a hangsáv olyan profi, amit magyar produkcióban szinte példátlan. Amikor Ónodi Eszter fellógatja magát a hajánál fogva, olyan hátborzongató hangokat hallunk, ami rengeteget tesz hozzá a vizuális élményhez. Ha pedig szóba került Ónodi Eszter, muszáj megjegyezni: nála jobb filmszínészünk egyszerűen nincs. Ha nem a magyar lenne az anyanyelve, már biztos világsztár lenne.
