Jean-Pierre Jeunet, az Amelie csodálatos élete című film rendezője szerint az élet egy nagy habostorta, amitől az embernek fülig szalad a szája, szaporábban kezd verni a szíve, és legszívesebben végigcsókolna mindenkit, akivel szembetalálkozik. Először a teljes mozinézőteret, a jegyszedőket, majd a büfést, aztán ki az utcára, és innentől már csak csókolózásból állna mindennap, amíg csak meg nem halunk. Amelie, Amelie - suttognánk egymásnak, mi megtért emberek, szemünkből csorogna a könny, miközben arcunkon ott virítana a letörölhetetlen mosoly. Szép és nemes elképzelés mindez a francia rendezőtől, én csupán annyiban vitatkoznék vele, hogy sajnos az élet nem egy nagy habostorta. Ebben az esetben azonban egész víziója hamissá vagy legalábbis kérdésessé válik.
Az Amelie csodálatos élete az utóbbi évek egyik legnaivabb, legüdítőbb, leggiccsesebb, legbájosabb és legbosszantóbb filmje egyszerre. Egy selypegő tündérmese, amely megríkatja a fél világot, de bonyolultságban és szellemi erőfeszítésben nem megy túl egy közepes minőségű lányregény színvonalán. Ettől persze még lehet ezt a filmet szeretni. Sőt, lehet érte rajongani is, mint ahogy teszi ezt a fesztiválok, díjkiosztók és mozitermek depressziós és illúzióvesztett közönsége.
Teljes csődben élünk, ezért jobb híján beleszeretünk Amelie-be, ebbe a se hús, se hal filmfigurába, aki meglehetősen erőtlen színészi képességekkel végigpartizánkodik egy végtelenül kimódolt és infantilis forgatókönyvet. Meglehet, rosszmájú vagyok Amelie-vel és az egész filmmel, főként akkor, amikor magam előtt látom a boldog, valóban boldog, mosolygó mozinézőket az előadás után. És mégis becsapva érzem magam. Mintha kimaradt volna ebből a filmből az az egyszerű tény, hogy felnőttek vagyunk, és a zsigereinkből tudjuk, hogy milyen keserű és nehéz az élet, és most, íme itt van egy film, amely kizárólag a bennünk lévő gyermeki reménykedésre tart igényt.
Egy tündér táncol előttünk két órán át a vásznon. Amelie, ez a szilfid kis lányka, aki jót jóra halmoz, édesen megtréfálja édesapját, ellopja kertitörpéjét, egy baráti stewardess segítségével körbeutaztatja a Földön, és fotókkal dokumentálja a világlátott törpe útját. Átkísér egy vakot az utcán, összeboronál két őrjöngésig magányos embert, megbünteti a segédjén zsarnokoskodó fűszerest, és szívbemarkoló videofelvételekkel maszszírozza a szomszéd festő bácsi lelkét. Közben pedig reménykedve, felcsigázva és kétségbeesve ápol a szívében egy nagy szerelmet.
Egyszerű mese. Bájos és andalító. Tele van csodával, jótettel, kívánással, valóra válással, szeretettel és emberséggel. Sőt, még iróniával is, meg rengeteg képi ötlettel és szellemes fordulattal. Egy lendületesen szépelgő film, amely azért leginkább egy csoportos pszichoterápiára emlékeztet, melyen részt vesz a világ fele. Beülünk gyógyulni. Idióta helyzet, lehet is benne feszengeni, de át is lehet adni magunkat neki. Én a feszengésnél maradok. Nekem Amelie bája bűbáj, édes kis csodái negédesek. Két órán keresztül szurkoltam neki, hogy legyen szerelmes, találkozzon már azzal a rokonszenves fiatalemberrel, akit kiszemelt magának, és józanodjon ki végre, legyen valódi nő, húsból és vérből, és mindenekelőtt ne legyen már ilyen jó. Nőjön fel már egyszer.
