Egy foghíjtelek

Adott valahol a belváros kevésbé napfényes részén, lepukkant pesti bérházak között egy foghíjtelek, ami éppen parkolóként működik. Sok van ilyen, rémesen néznek ki, addig működnek, amíg a befektető, akié a telek el nem adja egy építővállalatnak, közben pedig hoz egy kis pénzt. Itt él és dolgozik a Légiós, kigyúrt, szűkszavú, de barátságos fickó, és ide érkezik az Üzletember is. A szabály az, hogy bárki bárhová parkolhat, kivéve az egyetlen fedett helyre. Persze, hogy a pasas a fedett helyre akar minden áron parkolni, részben, mert egy gyönyörű 1968-as Ford Mustang büszke tulajdonosa, részben, mert nem szokott hozzá, hogy nemet mondanak neki. Megindul hát a harc: a jövevény újra és újra próbálkozik, egyre rafináltabb trükköket és aljasabb módszereket vet be, a Légiós pedig újra és újra nemet mond. A dolognak nincs igazi tétje, nincs miért izgulnunk, a fedett parkoló csak icipicit komfortosabb, mint a mellette lévő sártócsa, a két férfi büszkesége pedig hidegen hagy minket, Miklauzic Bence (A zöld sárkány gyermekei, Ébrenjárók) azonban úgy döntött, hogy a kakaskodásból valamiért komoly drámát, sőt, tragédiát varázsol.

Egy kis kakaskodás

A Parkoló úgy kezdődik, mint az Üvegtigris kissé komolyabb, szebben fényképezett pesti verziója, néhány olyan karakterrel, akik mintha egy Mándy Iván novella lapjairól léptek volna ki, és olyan szűkszavú, elharapott félmondatokkal, amiket a magyar filmesek már évtizedek óta szinte kötelezőnek tekintenek maguk számára – akárcsak az obligát „elhanyagolt kisgyerek” figuráját. Ezzel nincs is semmi baj, ebből lehet építkezni, ahogy a színészgárdával is. Szervét Tibort mindig öröm nézni, és látszik, hogy remek az összhang közte és a rendező között – aki csinált már róla egy portréfilmet is még 2005-ben -, az általában kissé alulhasznált, de nagyon karizmatikus Lengyel Ferenc végre főszerepben látható, sőt, ezúttal társforgatókönyvíróként is jegyzik, Pokorny Lia is nagyobb szerepet kapott, mint szokott megmentésre váró háziasszonyként, a mindig remek Rajkai Zoltán pedig afféle bónusz, noha az ő figurája a legkevésbé szerethető. Jól is indul minden, aztán ezek a karakterek olyasmit kezdenek el művelni, ami egyszerűen nem illik hozzájuk, a rendre elakadó történet pedig olyan irányokba kanyarog el, ami szimplán nem áll neki jól. 

Szimbólum szimbólumra mászik
 
Az üzletember egy hangsúlyos pillanatban azt magyarázza a Légiósnak, hogy az élet mindössze annyi, hogy eljussunk A pontból B pontba. Persze nincs igaza, erről szól a film, hogy neki nem lehet igaza, de maga a történet sem jut el oda, ahová indult. A menet közbeni műfaj- vagy hangnemváltás nem az ördögtől való, de nagyon jó technikai és dramaturgiai érzék kell hozzá. Bár nincsenek igazi poénok, Miklauzic valószínűleg nem is akart ilyesmit, a kispályás környezetet, kisszerű figurák és a groteszk konfliktus vígjátékot ígér, majd valami egészen mást kapunk. Hőseink, ha akarnak, ha nem, kénytelenek szembenézni „élethazugságaikkal, múltjuk fájdalmas sebeivel” – hogy a sajtóanyagot idézzük, és már ezek a súlyos szavak sem csengenek hitelesen. Aztán valahogy kezd összeállni a kép, és látjuk, hogy a történet elején ehelyett tárgyak és motívumok ólomnehéz szimbólumokként funkcionálnak, és itt szinte minden szimbólum a hirdetőtábla tetején fészkelő gerlepártól magáig a hirdetőtábláig. Itt szinte mindenről kiderül, hogy igazából egy szimbólum, de a szimbólumhasználat önmagában nem erény, ehhez nem csak ügyesség, de mérsékletesség is kell, különben túlzott akarás lesz belőle. A jó szándékú és jól összerakott film így gáncsolja el saját magát, olyan jelentéstartalmakat és érzelmi többletet pakol a különben inkább novella formátumú történetre, amit talán egy regényfolyam sem bírna el.

Kinek ajánljuk?
- A magyar filmek híveinek.
- Akik bírják Szervét Tibor világlátott, agyafúrt karaktereit.
- Akik szerették Miklauzic Bencétől A zöld sárkány gyermekeit.

Kinek nem?
- Akiknek Pokorny Lia néha sok.
- Akik már nem hisznek a magyar filmben.
- Akik modern parkolóházba járnak.

6/10