Megfagyott óceánhoz szokták hasonlítani a homoksivatag végtelen hullámait, s valóban, a Bab'Aziz című film első kockáin, miközben a kamera a fodros dűnéken pásztáz, még a tenger morajlását is hallani, bár látni nem lehet. Nincs is ott tenger, csupán a képzelet fura játéka ez, ám később a filmben ez az érzéki csalódás újra és újra elő fog jönni. Magyar polgárok ezreinek vannak élményei a Szahara dűnéiről, egyrészt a hetvenes évek divatos tájkép-posztereinek egy tipikus darabjáról, másrészt az utóbbi években tömegessé váló, viszonylag olcsó jordániai, egyiptomi és tunéziai turistautak kötelező sivatagi kirándulásai okán. Az olvasottabbaknak esetleg Rejtő Jenő idevágó klasszikus passzusaiból is rémlik valami. Manapság a turisták a meleg ellen elfogyasztott nedűk jótékony/kártékony hatásai miatt érezhetik a sivatag delejes, misztikus hatását, Rejtő pedig többször leírta, amikor valamelyik hőse valamelyik garnizonból szökésben étlen, és főleg szomjan vánszorog a Szahara tikkasztó napja alatt, milyen látomások jelenhetnek meg. Burjánzó oázisok, lágyan hullámzó tavak, Leila az arab démon erotikus fátyoltánca, árnyék. Nagyjából ez a sivatag turizmus és az irodalom által nyújtott transzcendentális élménye, azonban az mindenképpen tény, hogy a Földnek e sivárságában, kopárságában egyedülálló tájéka(i) valóban szemet nyugtató gyönyört, és álomszerű, meditatív szellemi állapotot okoznak a szemlélőben.
A szufizmus az iszlám egy olyan misztikus irányzata, amely Isten, vagyis Allah imádatát, az ő prófétájának, Mohamednek dicséretét valamiféle extázis elérésével hiszik legjobban megoldani, s amely extázis eléréséhez a legjobb mód a zene és a tánc. Az irányzat hirdetői és képviselői a dervisek, akik folytonos vándorlásuk során a mohamedán világ minden sarkába eljutottak, hagyományosan gyalogszerrel, szegényen, de a bizonyosság boldog tudatával. E békét és örömet hirdető, táncoló, éneklő, zenélő vallási közösség nagy hatással van a mai napig az iszlám intellektualista köreire, és nem véletlenül hathat a mai modern nyugati filozófiára és a nyugati világ fiatalságának elektronikus zenei party-kultúrájára egyaránt.
A Bab'Aziz című, széleskörű nemzetközi összefogásban készült film - külön öröm, hogy ebben a Muhi András-féle Inforg Stúdió révén mi, magyarok is jelen vagyunk - a szufizmus lényegének talán első kristálytiszta mozgóképes megfogalmazása. A film cselekménye a dervisek létének lényege, a vándorlás. Egy öreg vak dervis, Baba Aziz, Ishtar, a bájos és kíváncsi unokája vezetésével kóborol a sivatagban, hogy elérjenek a dervisek hagyományos, harmincévente megrendezésre kerülő nagy találkozójára. Az út közben Bab'Aziz unokájának mesél egy titokzatos hercegről, aki a sivatagban élt, de később dervis lett, és találkoznak különböző emberekkel, akik sorsukról mesélnek. E történetek lazán kapcsolódnak egymáshoz, egyik kiegészíti a másikat, a másik része a harmadiknak, de mindnek lényege az, hogy elmesélőik a végén eljutnak céljukhoz. A film mottója, amit a filmben Bab'Aziz is elmond: "Ahány ember él a Földön, annyi út létezik Istenhez". Járhatsz bármilyen úton, ha a szíved tiszta, és van hited, nem érhet baj, célodat eléred. Ez nem más, mint a szufizmus lényege. Az ilyen és efféle magasztos gondolatokat a mi kultúránkban általában nagyszabású, túlburjánzó képekben szokás megjeleníteni, a Bab'Aziz viszont szerény, őszinte és eszköztelen, éppen ezzel hiteles és erős. Közhely, hogy a sivatagban nem lehet rossz képet készíteni, e film képei mégse közhelyesek, de megkapóak, lágyak és fenségesek. Nincsenek hivalkodó, méregdrága díszletek, csak a végtelen dűnék, néhány színes sátor és néhány félig betemetett ősi rom, amelyek azt a végtelen hatalmat sugallják, amely rajtunk, és az általunk teremtett anyagi, anyagelvű világon kívül és felül álló, megkerülhetetlen és egyetemes.
A már említett érzéki csalódások, mint mesés elemek a film szerves részét képezik. Olykor a sivatagba homokot hordó (!) dervis tenyeréből reppennek fel mélylila pillangók, olykor piciny fekete macska marad egy ember helyében, olykor meg kétségbeesett menekülésben a kútba ugró férfi találja magát csodás palotában, a sivatagban olykor váratlanul dzsinnek népes csapata tűnik fel, akiket Bab'Aziz magától értetődő kedvességgel köszönt, s akik a köszöntést ugyanígy viszonozzák. Máskor különböző etnikumú szufi zenészek bukkannak elő a dűnék közül, hogy felfokozott érzelmi telítettségű dalaikkal késztetik dobogásra a mindennapok egyhangú taposómalmából kiruccanni szándékozó mozilátogatók lábát e kivételesen szép és megkapó filmélményben.
