Ki ne örülne, ha látná a zseniális tudósok köznapi balfogásait, ahogy csetlenek-botlanak a tárgyak és ketyerék világában, mert lehet, hogy valamiben átlagon felüliek, de az átlagosban átlagon aluliak, lám még egy villanykörtét sem tudnak becsavarni. Egyszóval, van, amit mi, a köznép jobban tudunk. Ezt a trükkös közhelyet (is) használja az IQ A szerelem relatív című film, amelyben többek között találkozhatunk Einsteinnel és néhány bájosan stikkes tudós barátjával. Egy közhely azonban még nem elég egy filmhez, ezért itt a másik: ez arról a lányról (Catherine: Meg Ryan) szól, aki szuperokos férjre vágyik; nála tehát csak magas IQ-jú fiúk rúghatnak labdába, egész addig, amíg beléje nem üt az igazi szerelem IQ nélkül.
Most már csak a két közhelyet kell összekötni, így aztán Einsteinnek (Walter Matthau) a térgörbület és hegedülés mellett azzal is kell foglalkoznia, hogy besegítsen egy csinos autószerelő (Tim Robbins) kezdetben reménytelen hódítási kísérletébe. Catherine ugyanis unokahúga a nagy tudósnak, ez utóbbi viszont ki nem állhatja a lány ügyeletes, de tojásfejű udvarlóját, egyszóval Tim Robbinsnak drukkol.
Úgy gondoltam, hogy ha Walter Matthau és Tim Robbins játszik Meg Ryan és a közhelysztori ellenében, akkor abból valaminek mégiscsak ki kell kerekednie.
Hát, nem mondanám, hogy nem kellett várakozásomban csalódnom, de a film, a maga lassú és humort kereső módján mégis elszórakoztatott.
Mert bár a világot véletlenek mozgatják legalábbis a filmbeli tudósok erről vitatkoznak , e véletleneknek nem árt besegíteni. Hogy tudnillik a fiú és a lány "véletlenül" mégis egymásra találjon. Szóval Einstein egy kicsit felpolírozza a fiút: mire a lány megérkezik a délutáni teára, Tim Robbinst és a tudósokat óriási vita közepén találja: a szerelő épp ismerteti a magfúziós rakéta fizikai-matematikai elvének lehetőségét. Merthogy ő csak úgy hobbiból bűvöli az autókat, egyébként született zseni. Még a legbonyolultabb IQ-tesztet is tökéletesen megoldja az öregek súgnak neki. Hát persze, hogy beüt a szerelem Catherine végre rájön, hogy tojásfejű partnere nem az igazi.
Már-már minden jóra fordul.
Egyszóval csalt az öregúr. De túl jól sikerült a dolog, az újságok feldobják a hírt, maga Eisenhower elnök jön meglátogatni a feltalálót (az oroszok rakétái már röpködnek a világűrben, valamit fel kellene mutatni az elnöknek is). Persze a tojásfejű, elhagyott udvarló is dolgozik: alávaló módon leleplezi a csalást, a parti pedig majdnem visszamegy. De nem kell félni, egy utolsó, kegyes csalással mégis összeboronálódnak a fiatalok. Hogyan is lehetne másképp?
A dologban az a pikáns, hogy a naiv történet mögül napjaink tudományos botrányai is felderengnek: legalább két-három "nagy felfedezésről" derült már ki, hogy csalásról van szó, meghamisított kísérletekről és manipulált eredményekről. Ünnepelt a sajtó, rezgett a levegő a szenzációtól: akkor is, mikor híre ment az új felfedezésnek, akkor is, amikor lelepleződtek a csalók. A filmbeli Einstein persze nem ez a típus: a balhé csúcsán maga jelenti be, hogy csak vicc volt az egész, egy fiatalkori bizonyíthatatlan, ámde cáfolhatatlan dolgozatát adta kölcsön. Különben is, szándékai igazán tisztességesek voltak.
Egy szó, mint száz, Fred Schepisi filmjében nem is annyira a szerelem útjainak kiszámíthatatlanságán mosolyogtam, mint inkább a tudós, vagy értelmiségi bagázs balkezességén és ballépésein. A tudományos nagyképűség világon kívüliségén.
A sorok, illetve a képek között. A film fonákján. Véletlenül, ahogy Einstein mondaná.
