Ki ne örülne, ha látná a zseniális tudósok köznapi balfogásait, ahogy csetlenek-botlanak a tárgyak és ketyerék világában, mert lehet, hogy valamiben átlagon felüliek, de az átlagosban átlagon aluliak, lám még egy villanykörtét sem tudnak becsavarni. Egyszóval, van, amit mi, a köznép jobban tudunk. Ezt a trükkös közhelyet (is) használja az IQ ­ A szerelem relatív című film, amelyben többek között találkozhatunk Einsteinnel és néhány bájosan stikkes tudós barátjával. Egy közhely azonban még nem elég egy filmhez, ezért itt a másik: ez arról a lányról (Catherine: Meg Ryan) szól, aki szuperokos férjre vágyik; nála tehát csak magas IQ-jú fiúk rúghatnak labdába, egész addig, amíg beléje nem üt az igazi szerelem ­ IQ nélkül.
Most már csak a két közhelyet kell összekötni, így aztán Einsteinnek (Walter Matthau) a térgörbület és hegedülés mellett azzal is kell foglalkoznia, hogy besegítsen egy csinos autószerelő (Tim Robbins) kezdetben reménytelen hódítási kísérletébe. Catherine ugyanis unokahúga a nagy tudósnak, ez utóbbi viszont ki nem állhatja a lány ügyeletes, de tojásfejű udvarlóját, egyszóval Tim Robbinsnak drukkol.
Úgy gondoltam, hogy ha Walter Matthau és Tim Robbins játszik Meg Ryan és a közhelysztori ellenében, akkor abból valaminek mégiscsak ki kell kerekednie.
Hát, nem mondanám, hogy nem kellett várakozásomban csalódnom, de a film, a maga lassú és humort kereső módján mégis elszórakoztatott.
Mert bár a világot véletlenek mozgatják ­ legalábbis a filmbeli tudósok erről vitatkoznak ­, e véletleneknek nem árt besegíteni. Hogy tudnillik a fiú és a lány "véletlenül" mégis egymásra találjon. Szóval Einstein egy kicsit felpolírozza a fiút: mire a lány megérkezik a délutáni teára, Tim Robbinst és a tudósokat óriási vita közepén találja: a szerelő épp ismerteti a magfúziós rakéta fizikai-matematikai elvének lehetőségét. Merthogy ő csak úgy hobbiból bűvöli az autókat, egyébként született zseni. Még a legbonyolultabb IQ-tesztet is tökéletesen megoldja ­ az öregek súgnak neki. Hát persze, hogy beüt a szerelem ­ Catherine végre rájön, hogy tojásfejű partnere nem az igazi.
Már-már minden jóra fordul.
Egyszóval csalt az öregúr. De túl jól sikerült a dolog, az újságok feldobják a hírt, maga Eisenhower elnök jön meglátogatni a feltalálót (az oroszok rakétái már röpködnek a világűrben, valamit fel kellene mutatni az elnöknek is). Persze a tojásfejű, elhagyott udvarló is dolgozik: alávaló módon leleplezi a csalást, a parti pedig majdnem visszamegy. De nem kell félni, egy utolsó, kegyes csalással mégis összeboronálódnak a fiatalok. Hogyan is lehetne másképp?
A dologban az a pikáns, hogy a naiv történet mögül napjaink tudományos botrányai is felderengnek: legalább két-három "nagy felfedezésről" derült már ki, hogy csalásról van szó, meghamisított kísérletekről és manipulált eredményekről. Ünnepelt a sajtó, rezgett a levegő a szenzációtól: akkor is, mikor híre ment az új felfedezésnek, akkor is, amikor lelepleződtek a csalók. A filmbeli Einstein persze nem ez a típus: a balhé csúcsán maga jelenti be, hogy csak vicc volt az egész, egy fiatalkori ­ bizonyíthatatlan, ámde cáfolhatatlan ­ dolgozatát adta kölcsön. Különben is, szándékai igazán tisztességesek voltak.
Egy szó, mint száz, Fred Schepisi filmjében nem is annyira a szerelem útjainak kiszámíthatatlanságán mosolyogtam, mint inkább a tudós, vagy értelmiségi bagázs balkezességén és ballépésein. A tudományos nagyképűség világon kívüliségén.
A sorok, illetve a képek között. A film fonákján. Véletlenül, ahogy Einstein mondaná.