Bár elvileg egy táncdarab adaptálása, az alkotók valós életére vonatkoztatott áthallásai, ezek ötletes egymásba játszása lenne a cél, egy percre sem jutott eszembe mondjuk a Fekete hattyú. Sok egyéb igen.
Művészbűnözés
Az utóbbi években végre eljutottunk odáig, hogy a közönség egy számottevő része már nem tűri szó nélkül, ha a rendezők szemüvegszárát rágva mormogják maguk elé, hogy kristálytiszta művészet, s közben a vásznon konkrétan nincs történés, mindezt pályázati támogatásból. Pedig a nézők helyett fesztiváloknak készült filmek mellett van ám egy még haszontalanabb kategória is, a középszer. Amikor se nézőt, se díjat nem célzunk. A filmszemle mindig bővelkedett ezekben is, és őszintén remélem, hogy a sokat emlegetett megszorítások hozományaként jövőre már kellően leszűkül körük.
A krumplileves meg legyen krumplileves
[img id=314629 instance=1 align=left img]A Magyarisztánba hazatérő Pista/Steve táncos família sarja, de disszidált, húsz éve él Kanadában, azóta egy sort sem írt. Produkciós céget vezet odakint, ha egy előadásban üzletet látnak, szerveznek nekik egy turnét. Itthon öccse félhomályba burkolózó pincetermében a társulat épp csőd szélén táncol. A halálba táncoltatott leány című ballada színpadra vitele lesz tehát a nagy cél, amit nemzeti összefogással valósítanának meg, még ha időközben össze is vesznek szakmán, múlton, csajokon.
Az utolsó képregénymozi is képes lehet (nem mindig képes, de legalább az elvi lehetősége megvan) arra, hogy a bevett panelekből, tékozló fiú hazatér, testvér-rivalizálás, szerelem és a többi, szóval hogy ezeket valami olyan ruhába öltöztesse, amitől a film végül friss, de legalább fogyaszthatóvá lesz. Mert hiszen úgyis mindent elmondtunk már, más meg nem is létezik a világirodalomban, csak szerelem meg halál. A halálba táncoltatott leány esetében azonban minden az, ami; a panel, az panel, a Lánchíd, az Lánchíd. A jellegzetes fővárosi épületeket képei már halálosan unalmasak a magyar filmnézőnek, ezért akár el is hihetjük, hogy a produkció eleve a külföldi forgalmazásban bízik.
Calm down, uncle Laci
A forgatókönyv annyi helyen bicsaklik meg, hogy már járókeret kell neki. Az itthoniak húsz évig írtak leveleket Steve Court cégének, de csak amikor a bátyj hazatér, akkor esik le nekik, hogy "jé, hát ez azt jelenti, hogy Udvaros István!"; ha valakinek sírhatnékja van, gyorsan lerohan a Duna-partra, mindig, mindenki; a részeg Laci bácsi parasztjelmezben balhézik a táncpróbán, holott Pesten élnek. De ha falusi, miért fáj neki, hogy a lánya néptáncol? Kiragadott példák, sorolhatnánk napestig. Az sem mindennapi viszont az apró konkrétumok mellett, hogy a film egyetlen figurája sem bír szimpatikus lenni, nem is tudja az ember hirtelen, melyikük a nagyobb szemétláda. Papírmaséfigurák, akik néhány perc leforgása alatt körbedugják egymást, majd együtt örülnek sírva a sikernek. De legalább ki lehetett utazni Kanadába pár napra, mondván, elengedhetetlen forgatási helyszín. Végső soron mégiscsak kirajzolódik előttünk, miért is gondolhatja bárki komolyan a film külföldi terjesztését, hiszen mi tudjuk magunkról, hogy nem nézünk tátott szájjal egy mobiltelefonra, nem sétálunk Pesten parasztruhában és nem onnan számoljuk a férfit, hogy az bepálinkázva dörömböl a szűzlányok ajtaján, de ha ezt a tengeren túlon is tudnák, egy turista sem akarna idejönni bajuszos néptáncosokat nézni a Hortobágyon.
Bár egy tavaly márciusi, egészen szürreális MTI-hír szerint a produkció Donald Sutherlanddel és Carrie-Ann Moss-szal tárgyalt a filmben való szereplésről. Ebből végül Stephen McHattie és Deborah Kara Unger lett. Ebbe speciel nem kötök bele, mert bár nyilván nem egy kategória az előző kettővel, azért nem is akárkik. Uncle Laci nem ettől fog kiborulni, ha visszanézi magát.
Kinek ajánljuk?
- Néptáncosoknak.
- Akik pénzt adtak rá.
- Külföldieknek.
Kinek nem?
- Aki klasszikus "táncfilmet" vár.
- Akit nem lehet megetetni a Budai vár képével.
- Akinek már kínosak a szokásos népi panelek.
4/10
