Kevin Smith látta a jövőt. Nem azt, amiben megfáradt kismesterként sunnyog valahol New Jerseyben, hanem azt, amiben a popcornmozi megint szép lesz, de nemcsak a szépsége, hanem feltűnő okossága okán is téma lesz - a művelt társaságokban is. Kevin Smith megjövendölte, hogy eljön egyszer Dante és Randal országa, egy olyan világ, melyben a Shop-stop két filmteoretikusának szavai értő fülekre találnak. Mert Dante, de még inkább Randal (ő volt a videotékás) megmondta: A jedi visszatérben szereplő második Halálcsillag minden bizonnyal alvállalkozói rendszerben épült, minden körülmény - úgy a munka nagysága, mint a határidők szorossága - arra enged következtetni, hogy a birodalmiak külső vállalkozók bevonásával voltak kénytelenek felgyorsítani az építkezést, hogy a Halálcsillag időben kulcsrakész állapotba kerüljön. Christopher Nolan részben ezzel az alvállalkozói szemlélettel hozott újat a batmanológia területén. Kisdoktoriját (Batman: Kezdődik) azzal szerezte Batmanből, hogy a képregényvilágok színes, de nehezen megfogható ködképei alá betolta a valóságot. Míg a jégpáncélon nindzsák képezték magukat, és a világ tetején mesebeli kék virágok nyíltak, addig Batman föld alatti barlangjának minden egyes tárgyához megvolt a jótállási jegy - alighanem a hű komornyik/office manager Alfred asztalfiókjában. Nolan képregénynyelven fogalmazott, heroizmus, pátosz, humor ért össze ebben a beszédben, miközben arra is volt gondja, hogy minden egyes szöggel és lelki motívummal elszámoljon. Semmi sem a semmiből jött, láthatatlan beszállítók sokasága adott hitelt ennek a világnak, de soha annyi fogaskerék - városházi, bírósági, rendőrségi, alvilági alkalmazott, könyvviteli és egyéb szakember - nem tűnt fel a színen, mint Nolan nagydoktorijában, A sötét lovagban. Az univerzum látványos mértékben kitágult, a valóság tort ült a képregényes huncutságok felett, a kék kékebb lett, sötétebb és zavarosabb, és még a poénok is bedurvultak. Ceruza és ember látványosabban azóta sem talált egymásra, mint Joker híres antréja során.

Az első részben emelt masszív szobortalapzatra, mely bizonyosan azért készült, hogy idővel Batman kapaszkodjon fel rá, a biztos befutó helyett Nolan egy l'art pour l'art főgonoszt, a gonoszságot a gonoszság kedvéért űző ínyencet, egy megállíthatatlan káoszügyi referenst emelt. Jokerre cserélni Batmant nagy truváj volt, stratégákhoz méltó húzás, de a legjobb az egészben - Heath Ledger játékán túl - mégiscsak az volt, hogy Joker megfejtetlen maradt. Merész tettnek hatott, egy ekkora filmtől mindenképpen, hogy senki sem állított be egy Szondi-teszttel, hogy a közönség megnyugtatására megfejtse, mitől tikkel a gonosz. Ehelyett az nyert megállapítást Batman és a gothami anyák megszomorítójáról, hogy ő maga a Szondi-teszt, bárki és mindenki a pakliból. A sötét lovagot úgy őrzi az emlékezet, hogy Nolan minden kísérletre hatost dobott, s bár el lehetne szőrözni a részleteken, még ennyi év után is ünneprontás lenne mást állítani, mint hogy igen, eseményszámba menő film született. Az ünnepi hangulat és a sok köszönőbeszéd azonban nemcsak a második rész gyengéit feledtette, de az első rész erényeit is. A Batman: Kezdődikkel Hollywood a legjobb arcát mutatta meg, minőségi tömegszórakoztatásból tartott mesterkurzust, míg A sötét lovag gigászi rekordkísérlet volt; képregényfilm ilyen felkészülten még sosem lobbizott a komolyan vehetőségért.

A rekordkísérlet sikerült, csak a sorozatnak nem sikerült kihevernie a hatalmas sikert. A sötét lovag - Felemelkedésben Nolan a nagyokhoz méltón, úri előzékenységgel cselezi ki magát. Elsőként azzal, hogy kétfelé indul meg egyszerre. Az egyik kezével bonyolít (újabb és újabb alvállalkozók jönnek), a másikkal meg elvarr (régi szlogenek és szereplők térnek vissza). Akcióból keveset mutat (viszont amit mutat, az elsőrangú), felesleges szereplőkből ellenben sokat. A korhangulat megint beelőzi a képregényvalóságot, ám ezzel megint csak magát rúgja bokán a rendező, mert az még neki sem megy, hogy az egyik percben még az Occupy Wall Street alig burkolt megidézése folyik, a másikban viszont épp egy föld alatti börtönt rejtő kútból igyekszik Batman kimászni valahol a mesés és időtlen Indiában. A legjobban még egy új jövevény, a Macskanő simul bele - úgy emberileg, mint szuperhősileg - e széttartó, túlzsúfolt világba, de akárcsak a főhős maga, ő is néha elvész a balladai félhomályban.

Nem titok, Nolan búcsúzik Batmantől, részéről a denevér letudva, tovább tehát nem lehetett húzni, hogy valóban a címszereplő lépjen fel a szobortalapzatra, de Joker, mintegy végső tréfájaként, jól bezavar a búcsúbuliba. A hiányával büntet. Ugyanaz a rémület, mely Joker veleszületett, kreatív aljassága láttán ült ki a szereplők arcára, inkább megmosolyogtató, sőt egyenesen teátrális, ha a rémület kiváltója csupán egy futottak még martalóc. Bane, e gázmaszkban végződő hústorony nem több mint ígéretes edzőpartner, s bár súlyos testi sértésekre képes (roppanásig feszíti Batmant is), közel sem az a súlycsoport, mint Joker, a pengét nyelt bonviván. A sötét lovag - Felemelkedés az alvállalkozók és alepizódok epikus, össze nem álló mozija, melyben sehol egy méregképes főgonosz, aki káoszt vágna a rendben. Abban a rendben, melyet ezúttal nem Batman belső útja, hanem a trilógiakészítés megannyi szükségszerűsége diktált.