Bándzsi dzsámping

Itt van ez a baromi hosszú gumikötél, a fix végén (elején?), valahol a messzi ködben Moliére Don Juanja, a másikon meg Bodó Viktor az egész társulattal. Ugranak - kisebbet, nagyobbat. Vakmerés kevés van benne, inkább kíváncsi játékosság: szakad-e a kötél vagy csak nyúlik; ja, és hogy mit bír ki az a fix pont.

Nagyjából mindent, bármit. A díszletet például nagyon is (azt is a rendező Bodó tervezte): háztető a város felett, hajléktalanoknak összkomfortosítva. Ég és föld között, mondjuk. Vagy: pokol és menny, közhelyesebben. A háztetőről mindenesetre közelebb van a hold, mint lentről, és Bodónak ez láthatóan fontos.

Don Juant Hodelka Jánosnak hívják - a műsorfüzetben komoly erőfeszítés tétetik mindenféle non-fictionnek tetsző elemek összegereblyézésére, szórakoztató ez is -, Sganarelle-t pedig Szganauernek.

Az előadás egy klasszikus bohóctréfával kezdődik - Keresztes Tamás a csetlő-botló karmester, aki miközben az üres zenekari árokban csapódik szanaszét, rendületlenül rázza hintőporos parókáját, csak úgy fulladoznak az első sorban ülők. A tréfa ki van tartva, jól. Hangolódunk ráfelé.

Rezes Judit takarítónőként ímmel-ámmal partvist tologat - viszi még följebb is, efelől semmi kétségünk nem lehet: itt minden nőnemű Hajduk Károly Hodelkájának ágya, azazhogy sarokba vetett matracai körül kering. Az orosz maffiózó prémes kabátját magára kanyarító, nehézkesen szuszogó Elek Ferenc alkalmi nője, Pelsőczy Réka is vakon oda vágyik, az agyonhasznált ágyneműk közé; a számos kosztümben felbukkanó Jordán Adél is, a kislányosra vett kislány, Ubrankovics Júlia is, de még a nejlonszatyrával tüchtig hajléktalant, egyszerre agresszív és idétlen nyomoroncot idéző Tóth Anita is - tán csak a zsibogó szomszédasszony, Czakó Klára nem, de őt meg is büntetik, bár nem pont ezért...

Hát igen: sudár cselekményt itt föl nem lelünk; sorjáznak a jelenetek, látszólag a mi életünkből vették valamennyit, a viszonyok rezgősek és tompák - kavalkád, mondjuk az ilyenre. A közepében rendületlenül rendül Hajduk Károly kényszeres nőcsábásza; ez a pasas kétségtelenül nagyon keres valakit - önmagára gyanakszom - vagy inkább valamit. Nem találja. Szenvedély - kivált szerelmi vagy szexuális - nemigen van benne; szikrányi se, na. A körülötte sertepertélő, nagyjából mindent nehezményező és helytelenítő szolga inkább amolyan megtűrt barát; Kovács Lehel nagyon érzékenyen kerekíti ismerősre ezt a figurát.

A Bodó-féle színház jelentős teret enged a részt vevő színészek ötletrohamainak - ők, mármint a színészek többsége pedig e nemben is jól van kondicionálva. Némi TÁP-os nosztalgia - süssfelnapos hétfők - hangulata lengedez a jobb jelenetek felett; az első rész végi koncertet például nagyon megnézném ott élőben is, nem beszélve a West Side Story egyik felvonásvégi fináléjára szerkesztett álkaraoke-dzsemboriról. A rendezői kontroll jórészt a hozott cuccok minőségi rostájára és az azon fennakadó ötletek, rögtönzések összecsiszolására irányul. Agymenésből keletkezik, ami keletkezik.

Valahányszor a gumikötél összerándul, megjelenik egy fölismerhető szereplő Moliére-től - a Kun Vilmos-Olsavszky Éva által játszott házaspár, úgy is mint háziurak; Hajduk ebben a jelenetben, Kun Vilmos agyonbeszélésében egyszerűen frenetikus. A második részben Bán János apája ismét csak a drámaelőd húrjait pengeti, nagyjából ugyanolyan hatásfokkal, mint amabban, azazhogy eléggé hiába.

Az előadásban sok a brutalitás, de mind erőteljesen mutatja, hogy nagyon színházi, nem kell félni tőle. Akrobatika inkább. Mindig jó nézni a Nagy Ervin-Keresztes Tamás lézengő párosát: lehetne mindkettő még kettő HodelkaÉ Vajdai Vilmos rezervált öltönyös ura nem parancsol itt, inkább figyel - relatíve így jár jól.

Aztán a második részre fölhígul az előadás, terjengős lesz és önismétlő. Még így is képes egy-két lapáttal rápakolni az eredeti, megcélzott fílingre - hogy tudniillik a világ rohadt és rossz, itt és most kiábrándító, leverő -, de gazdagítani már nem tudja. Csillapulnak a nagy lengések, elidőzünk a meghallgatás (casting)-jelenet parodisztikus apróságain, kedvtelve vesszük szemügyre Rezes Judit csámpás-selypítős, örök balek asszonyát, eszünkbe villan Hajduk egyik mondata az első részből - "én csak a csapatban, társulatban hiszek" -, egyetértőn bólintunk. A Tóth Anita által játszott világvége-véglény agyonveri Sganarelle-t vagy kit is, aztán pieta-pózban az ölébe vonja a már halott donjuant - ez a kép például kifejezetten szép sivár.

Bodó Viktor színházcsinálási módszere meg annak eredménye is egyrészt a mozgékonyság, változékonyság, másrészt a trendiség jeleit mutatja. Ennyiben is mai, ha úgy tetszik. Tehetségfedezete szilárd - szolidnak mondanám, ha nem félnék a félreértéstől. Mindazonáltal ezúttal sem a premier közönsége járt jól: ennek a dolognak még van hová javulnia, a szórakoztatás színvonala egyelőre egyenetlen.


Katona József Színház, november 2.