Nem kellett sok idő az HBO kistestvérének számító Cinemaxnak, hogy kinője magát és önálló hanggal rendelkező csatornaként emlegessék. A Válaszcsapás és A célpont után ugyanis itt a Banshee, mely az idei év legjobb új sorozata.
Úton-útfélen a Sírhant műveket és a True Bloodot készítő Alan Ball nevével próbálják eladni nekünk a Banshee-t, holott ő csak producer, a produkciós cége készíti a sorozatot. Az efféle megközelítés általában gyanút keltő, azonban a Banshee esetében csak örülhetünk ennek, hiszen Ball neve nélkül lehet, hogy nem mindenki kapná fel a fejét David Schickler és Jonathan Tropper új sorozatára, pedig az mindenképp megérdemli a közönség figyelmét. Többek között azért, mert az első részt látva az ember csak csettinteni bír, miközben arcán elégedett mosoly terül szét.
Ahhoz, hogy minderre sor kerüljön, nem is kell egy órát várnunk, hiszen már a kezdő jelenet annyira erős, hogy odaszögezi az embert a képernyő elé. Ekkor ismerjük meg hősünket, aki 15 év börtönbüntetést követően szabadul, majd megpróbálja megtalálni egykori barátnőjét. A nagy találkozásra pár buktató után sor is kerül egy kisvárosban, Banshee-ben, azonban hősünknek nincs sok öröme benne, hiszen a barátnő tovább lépett, szakított korábbi életével és már két tinédzser anyjaként, valamint a helyi ügyész feleségeként éli életét. Eddig még semmi meglepőt nem tartalmaz a történet, ám amikor egy véletlennek köszönhetően a főszereplő válik Banshee városának seriffjévé, minden egyszerre bonyolulttá válik.
A Banshee egyik legnagyobb erőssége, hogy bár tipikus szituációkra épít (rablóból pandúr, szerelmi háromszög, titkolt gyerek) mégis minden porcikájában eredeti képes maradni, ember legyen a talpán, aki meg tudja jósolni, hogy mi fog történni a következő jelenetben. A sorozat a kiszámíthatatlanságát többek között jó pár, meglehetősen színes karakterének köszönheti – az amish közösség, illetve annak közelsége kitermelt pár különc figurát, akik közül például Job és Burton az elmúlt időszak legjobb sorozatkarakterei közé tartozik, de természetesen a főhős Hood sem egyszerű eset, hiszen hatalmas düh munkál benne, ami olykor vulkánként tör ki belőle. De szerencsére a készítők nem álltak meg a fura fazonok felvázolásánál, hiszen a legtöbb karakter olyan mélységet kapott, ami egy akciódús sorozatnál vagy egy bűnügyi drámánál nagyon szokatlan.
Nagyon kevés sorozat mondhatja el magáról, hogy már 2 rész után felismerhetővé válik a stílusa (mind vizualitás, mind hangzás tekintetében), de a Banshee mindenképp ebbe a kategóriába tartozik, tehát az írók mellett a rendezőket is elismerés illeti. És a főhajtás jár a történet átgondoltságáért is, hiszen már a korai részekben felvillantásra kerülnek olyan részletek, melyekről tudjuk, hogy a későbbiekben lesznek kifejtve.
Persze még mielőtt szuperlatívuszokat kezdenék el dobálni, meg kell jegyeznem, hogy a Banshee nem egyszerű sorozat, elég erőszakos és véres, tehát csak annak érdemes belekezdenie, akinek bírja a gyomra és a szíve az olykor igen nyers megoldásokat. Szerencsére (sajnos?) a legkeményebb dolgok nem kerülnek képernyőre, de olykor az is épp elég, ha tudjuk, hogy mi folyik a színfalak mögött. (És persze a brutalitás mellett szexuális téren sem szégyenlős a sorozat, a szereplők, főleg a nők, előszeretettel meztelenkednek, ezért aki kicsit is prűd, az óvatosan közelítsen.)
Persze mindez csak apró közbevetés, a lényeg a fentiek ellenére, vagy talán éppen a fentiek miatt is csak annyi, hogy a Banshee az első két rész alapján remek élményt (díjakra nem fogják jelölni, de a néző inkább élvezni akarja a sorozatokat) kínál, főleg azért, mert ehhez hasonló széria jelenleg nem látható a tévében. Aki pedig elkapcsol az epizódok után, mielőtt leperegne a stáblista, az magára vessen.
