Kocsis Ágnes

A magyar filmrendezők legfiatalabb korosztályához tartozó Kocsis Ágnes először az ELTE bölcsészkarát végezte el, lengyel-esztétika-filmelmélet szakokon, közben ösztöndíjasként a krakkói Jagiello Egyetemen is tanult két szemesztert a filmfakultáson, majd egy évig a római Scuola Nazionale del Cinema ösztöndíjas hallgatója volt filmrendezés és forgatókönyvírás szakon. Ezután jött csak a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem, ahol 2005-ben diplomázott filmrendező szakon. Ennyiből is könnyen leszűrhető, hogy a rendezőnő milyen céltudatosan és eltökélten készült pályájára, és ennek érdekében mindent meg is tett. Veszélye ugyan van művészeti pályákon az ilyen "agyonoktatásnak", hiszen a sokféle egyetem könnyen kiölheti az ember kreativitását, ha úgy alakul; egy szerencsétlen tanárválasztás, egy otromba módon elkaszált vizsgamunka könnyen maradandó károkat okozhat egy bimbózó művészi karrier kezdetén. Kocsis Ági esetében szerencsére minden jól alakult. Egyetemista korában készített kisfilmjei is szép sikereket arattak különböző fesztiválokon, első nagyjátékfilmje, a Friss levegő pedig már kifejezetten egy határozott művészi hangot képviselő belépő volt az európai filmművészetbe. A film eddig 80 fesztiválon 14 díjat nyert. Már ebben, az egyébként egyetemi vizsgafilmként készült alkotásban is tetten érhető az a Fillenz Ádám operatőrrel közösen megalkotott, művészi hatású, közhelyes tárgyak megszokott környezetükből kiragadásával, vagy éppen azokban való kiemelésével stilizáló, erős vizualitás, melynek üres, agórafób, de mégis szinte légmentes tereivel Kocsis, a társadalmi presztízs által lesajnált szakmát űző hőseinek monoton, embertelen környezetét, mint a történet egyik fő dramaturgiai szervezőelemet teremti meg.

Lesajnált hősök

[img id=247804 instance=1 align=left img]Kocsis "hősei" legtöbbször harmincas éveikben járó nők. A Friss levegőben egy tisztaságmániás vécés néni történetét ismerhettük meg, aki egy kis ablakban ülve irányította a társadalom természetes anyagcseréjét, illetve annak anyagcseréjéből származó végtermék távozását: a férfiak jobbra, nők balra. A Pál Adrienn főszereplője, a rubensi alkatú, erősen molett Piroska az élet hasonló perifériáján él, egy kórház elfekvőjében dolgozik nővérként, azon az osztályon, ahol a remény már hullazsákban fekszik. Itt már csak a menthetetlen, magatehetetlen betegeket őrzik, a rövidesen bekövetkező könyörtelen halálig. Ebben a környezetben Piroska érzelmi intelligenciája a dolgok természetéből adódóan, de természetes önvédelmi reflexként is, szinte teljesen visszafejlődött. Egyedüli örömet számára csakis a bulimiás habzsolás jelenti: Piroska konkrétan szénhidrát-junkie, aki a Friss levegő vécés nénijéhez hasonlóan, a szinte embertelen munkája mellett, egyfajta érzelmi apokalipszisben él. A vécés nénitől lánya távolodik lassan elérhetetlen messzeségbe, Piroska életében pedig férjétől nem telik többre a mindennapos rutin-puszikon és a fogyókúra hasztalan sulykolásának pusztába kiáltott, üres szavain túl. Talán nem meglepő, hogy ebből az állapotból Piroska a távoli múltba, a gyerekkorába menekül vissza. Jellemző módon, életének kilátástalanságából kiutat jelentő egyedüli kapaszkodót mégsem ott találja meg...

Az elveszett Piroska nyomában

Rommá dőlt életét rezignált fásultsággal tudomásul vevő Piroska egy újonnan érkezett haldokló kórlapján találja meg a reménysugarat. Pál Adriennek hívják a beteget, ahogyan Piroska hajdani legjobb barátját is hívták, aki azonban nyomtalanul eltűnt későbbi életéből. Piroska felkerekedik, és elindul felkutatni a hajdani elválaszthatatlan, "legendás" barátnőjét. Profán módon kifordított prousti érzelmi nyomozás veszi kezdetét, ami furcsa, szomorkás melankóliájában leginkább Katkics Ilona generációk számára fontos érzelmi koordinátapontként meglévő Barátom, Bonca című tévéjátékát juttatja eszünkbe, melyben egy kisfiú keresi a Barátot. Piroska nyomozása során hajdani barátnőjéről, Pál Adriennről csak félinformációk, hallomások derülnek ki, ám ezekből arra következtethetünk, Piroskának már a gyermekkora is csak a képzeletében volt színes. A korpulens nővér (Gábor Éva adekvát megjelenítésében) lelki utazása során meglepő végcélhoz érkezik a film végére: ugyanoda, ahonnan elindult, picit mégis más, talán jobb érzelmi állapotba.

A film, immár megszokottan geometrikus, szinte skandináv látványvilágában, hangulatában, a jellemző történetben remekül érvényesül Kocsis groteszk iránt fogékony, néha egészen morbid humora, bár talán a vágóollót lehetett volna intenzívebben használni, hiszen a groteszk akkor hat igazán erősen, ha lendületesen van rövidre vágva. Nehéz eldönteni, hogy a rendező témaválasztása, történetmesélő hangneme, zenehasználata meddig egyéni, markáns stílus, és mettől allűr, modorosság. Én azt hiszem, Kocsis Ági még mindenben "innen2 van... (bár Szécsi Pál-ügyben azért rezeg a léc.)

Kinek ajánljuk?
- Munkájukkal, életükkel elégedetleneknek.
- Lakberendezőknek.
- Az abszurd, groteszk, morbid történetek iránt fogékonyaknak.

Kinek nem?
- A holttestek látványától irtózóknak.
- Kövérségtől rettegőknek, anorexiásoknak.
- Akik számára a 'művész-' pejoratív jelző.

8/10