Barbie és a mélység

Kevés Steven Soderberghnél hullámzóbb teljesítményű rendezőt ismerünk az álomgyárban. Hiszen egyszerre vannak jelen az életműben a szerzői filmek minőségét ostromló alkotások (Szex, hazugság, videó; Szemből telibe; A jó német), a hollywoodi szórakoztatás profizmusa (Erin Brockovich, Traffi c, Ocean’s Eleven) és az abszolút melléfogások (Solaris, Che). Utoljára Az informátorban ajándékozta meg Matt Damont egy igen jó szereppel és a Fertőzésben boncolgatta dokumentarista eszközöket is bevetve egy lehetséges világjárvány következményeit.

A közepesnél jobb műveket nem is olyan régen egy erősen sematikus akció-orgia követte, A bűn hálójában, és most itt a chippendale fiúk drámáját viccesen feldolgozni kívánó alkotás, a Magic Mike. És ezzel máris itt az első probléma, jelesül, hogy a tökéletesre gyúrt felsőtesttel rendelkező férfiak között igen kevés a jó színész, így Soderberghnek is be kellett érnie a színészmesterségtől egyre távolabb sodródó Matthew McConaughey és méltó utódának jelentkező Channing Tatum teljesítményével.

Innen pedig szinte csak veszíteni lehet. Még akkor is, ha (leírni is szörnyű) a végeredményt tekintve Tatum lesz az egyetlen, aki legalább megpróbálkozik némi mélységet adni kétdimenziós, íróasztal-hitelességű figurájának. Mindenki más csak amolyan biodíszlet, főként a szép és normális lányt alakító Cody Horn éri be azzal, hogy folyton durcásra keményíti a száját, McConaughey pedig lassan tényleg csak önmaga karikatúrája már: ugyanazok a kiürült gesztusok és arckifejezések, ugyanaz az üres tekintet. A történetet azért nem boncolgatnám túlságosan, mert annyira soványka, hogy elférne egy gyufaszálon.

A tehetségesen vetkező Mike (Channing Tatum) többre és jobbra vágyik, ám frissen szerzett barátjával egyre jobban elmerül a vetkőzőipar sötétjében. Vajon hozhat-e reményt az egyedi bútorgyártás, mint saját vállalkozás vagy a szerelem? A válasz és minden lehetséges jellemfejlődés már az első tíz percben adott, innen már csak a nagyon kopogósra és végtelenül egyszerűre sikeredett dialógokat és McConaughey végtelenül gügye monológjait kell elviselnünk. És az olyan lelki "konfliktusokat", ellentmondásokat, mikor is Mike kutyatekintettel bizonygatja, hogy ő más és több, mint sztriptízből élő, keserű éjszakai énje, miközben fényes nappal is ugyanazokkal a fenékrázós mozdulatokkal próbálja becserkészni szíve választottját.

Aki belevág egy ilyen filmbe, nyilván megnézi az ebben a témában immár klasszikussá érett vígjátékot, az Alul semmit, melyben hat munkanélküli acélgyári munkás ugrik neki a vetkőzés nehéz bizniszének. A vígság és dráma nagyon finoman vegyített elegyét. Vagy megnézi az emberi test kihasználásának tragédiáját, A pankrátort. Láthatóan Soderbergh ambíciója is a "nevettetve elgondolkodtatni" recept körül forgott, kuncogva szerette volna felmutatni a lábunk előtt feltáruló mélységet, csakhogy a Magic Mike inkább A pankrátor Barbie baba változatára pályázik. Jól fésült látszatra, melynek nincsenek sem utó-, sem mellékhatásai.

A rendező képtelen kikavarodni a Photoshop-tökéletességű testek, a sodró zene és a drogok adta felületesség szentháromságából. De talán nem is akar. Ezért a forgatókönyv megannyi lapos fordulata, az álproblémák álmegoldásai, miközben a legnagyobb poén az önnön lábát borotváló Alex Pettyfer, aki a gyorsan romló ártatlanság bálványát adja a kissé elnagyolt, 110 perces alkotásban. A Magic Mike azon háziasszonyok kedvence lehet, akik beérik a kigyúrt testek primer látványával, mert sem előtte, sem utána nem szeretnének eltöprengeni a dolgokon, és akiknek a pityergő Tatum jelenti a színészmesterség csúcspontját. Mi beértük volna a sörhasú tökéletességgel is.