Tényleg lehet valami ezekben a mutánsokban. A szuperképességeket tekintve igen magasan kvalifikált félszerzetek egyszerűen nem tudnak nagyot hibázni – már ami a mozijelenéseiket illeti. Persze lehet, hogy ez is csak a genetika csodája.
Először is: az X-Men-univerzumban szinte egymás sarkára lépnek a remek karakterek, s aki kicsit is utánajárt a dolgoknak, tudhatja, hogy annak idején Stan Lee és Jack Kirby bevallottan a fekete polgárjogi mozgalmak két emblematikus figurájáról, Martin Luther Kingről és Malcolm X-ről mintázta a mutáns-suli vezetőjét, Charles Xavier professzort és egykori barátját, későbbi ellenfelét, Magnetót. Ennek megfelelően az egész képregénysorozatot végigkíséri a rasszizmus és a társadalmi integráció kérdése – mindez olyan popcornos stílusban és formában, amely elég (kép)regényes ahhoz, hogy ne legyen szánkba rágva, s a figurák lelki vívódásai is hitelesítik, sőt időnként ellenpontozzák a morális-erkölcsi párhuzamokat.
Bryan Singer az új évezred elején sikerrel nyitotta ki a filmszínházak kapuit az X-ek előtt, s bár a harmadik epizódot már nem ő rendezte, azért producerként nem fordított hátat kedvenceinek, s a Farkas (Wolverine) különutas szólózásának kivételével ki is kérik a véleményét, ha a Marvel egyik legnépszerűbb figura-brigádjáról esik szó. Így volt ez az X-Men: Az elsők esetében is, ám hogy Singernek konkrétan mennyi köze van ahhoz, hogy mutánseposz kezdeteit bemutató és nyomokban újra is definiáló produkció ilyen ügyesre sikeredett, pontosan nem tudni.
Mindenestre kiváló döntés volt, hogy a direktori székbe Matthew Vaughn-t ültették – gyorsan kiderült, hogy Guy Ritchie indulásának közeli alkotótársa nem véletlenül hozta össze olyan impozánsan a Csillagpor című mesefilmet vagy a Ha/ver című, igen extravagáns és furcsán erőszakos tini-szuperhősködést. Az X-Menek világa az ő irányításával is megőrizte eleganciáját, s a drámai vonalakat is ügyesen vezette vissza a nyomokban módosított kezdetekhez.
Már önmagában annyi is elég lenne, ha a hidegháború árnyékában játszódó cselekmény csak a retróval, vagyis a ruhákkal és a hatvanas évek más külsőségeivel foglalkozna, miközben James McAvoy és Michael Fassbender belecsapnak életük nagy konfliktusába – ám Vaughn arra is ügyelt, hogy a karakterkészlet többi szereplője is kellőképpen telítődjön élettel. Természetesen az X-Men: Az elsők messze van attól, hogy mondjuk Christopher Nolan borongósan művészi Batmanjéhez hasonuljon, de nincs is ezzel semmi baj. A célcsoporton kicsit fiatalítottak, így a hangvétel talán könnyedebb, mint vártuk, ám még így is tökéletesen boldogok lehetnek a keményvonalas X-Men-fanok is. Elvégre ember nem gondolta komolyan, hogy 2011-ben még mindig nagyot tudnak szólni a kiközösített, önmarcangoló csodalények – arra meg csak végképp csak kevesen fogadtak volna, hogy ennyire várjuk majd a folytatást.
