Ha ez az első gyilkosság az Antarktiszon, akkor miért érzem úgy, hogy már ezerszer láttam ezt a filmet?
Gyakran előfordul - és nem csak az ismeretterjesztő filmekben -, hogy a táj válik egy film főszereplőjévé, hiszen ez az egyik legkézenfekvőbb megoldás, mellyel a mozgókép szavak nélkül is kifejezheti a hősök lelkiállapotát. Nem véletlen, hogy olykor egész műfajok épülnek egy-egy jellegzetes tájvidékre - elég csak abba belegondolni, hogy szegény westernhősök például mihez is kezdenének a végtelen préri és a kopár hegyek nélkül. A pszicho-thrillernek ugyan a forgalmas nagyváros a természetes közege, ám létezik a zsánernek egy izgalmas mellékvágánya, mely a kietlen vidékeket favorizálja a zsúfolt metropoliszokkal ellentétben. Az arctalan tömeg fullasztó élménye helyett itt épp az áldozatok elhagyatottsága dominál, a szűk sikátorokat pedig felváltja a végtelen pusztaság, mely legalább olyan nyomasztó, mint az előbbi. Az effajta, komor és kilátástalan thrillereknek különösen jól áll a fagyos, rideg időjárás, mely egyszerre szimbolizálhatja a kiégett nyomozó-hős lelkivilágát, és az áldozatait szedő antagonista erkölcsi nihilizmusát (Álmatlanság, Bíbor folyók, Fargo).
A Vakító fehérség ezt a thriller-képletet próbálja meg a végletekig fokozni, azáltal, hogy az Antarktiszra helyezi cselekményét, mely finoman szólva sincs túlbonyolítva. Egy rejtélyes haláleset után különös nyomokra bukkan az ötödik kontinens egyetlen rendőrnője, mire föl évtizedes titkok kezdenek el újra kísérteni a kutatóbázison, ráadásul nincs túl sok idő az ügy felgöngyölítésére, hiszen az errefelé minden évben beköszöntő hat hónapos vihar küszöbén állunk. Az alapszituáció tehát a végsőkig fokozza az elszigeteltség élményét, és egy erre épülő, éjsötét bűnökben pácolt, kilátástalan bűntörténet hihetetlen jól mutatna a lakatlan földrész kietlen hómezőin. Azonban hiába a nagyszerű helyszínválasztás; az elkoptatott sablonokból összehordott cselekmény és az élettelen karakterek a legkevésbé sem rezonálnak az önmagát felkínáló tájra. A bűntudata elől az önsanyargatásba menekülő rendőrnő alakja legalább annyira közhelyes, mint amennyire elnagyolt, Kate Beckinsale játéka pedig teljesen élettelen, akárcsak az Antarktisz végeérhetetlen jégmezői (persze jól megírt karakter hiányában ez nem feltétlenül az ő hibája).
A fordulatok kínosan laposak, és egyáltalán nem kell Columbónak lennünk hozzá, hogy az ötödik percben kiszúrjuk a szálakat háttérből mozgató gyilkos elmét. Egyszerűen nincs valódi bűn és átélhető szenvedély a cselekményben, és még az atmoszférából nyert thrilleres feszültség is homokként folyik ki a rendező kezei közül. A film nézése közben végig az a kérdés motoszkált a fejemben: ha valóban ez az első gyilkosság az Antarktiszon, akkor miért érzem állandóan úgy, hogy már ezerszer láttam mindezt? Egyetlen jelenet képes valódi feszültséget csiholni a nézőtéren: a hóviharban folytatott jégcsákányos hajsza. Beckinsale fürge araszolása az ismeretlen felé olyan, mintha épp a thrillerek cselekményébe való nézői alámerülésének vizuális leképezése lenne, de valódi izgalmak hiányában mit sem ér a műfaji önreflexió.
Az egyedi helyszínben rejlő potenciál tehát sajnos kiaknázatlanul maradt, a kietlen táj ezúttal semmit sem fejez ki: a végtelenbe nyúló hómezők egy közepes bűnügyi sztori látványos díszleteivé silányulnak. Dominic Sena, aki már a Tolvajtempóban és a Kardhalban is sikeresen belefojtotta a bűnügyi szüzsét a klipesztétikába, most sem volt képes meghazudtolni önmagát.
