A "testvérek" legújabb (amúgy már a tavalyi filmszemlén bemutatott, s ott díjat is nyert) filmje alighanem hasonlóan vegyes érzelmeket kelt majd a bátor mozinézőkben - lesz, aki egy az egyben felejtené el a nyolcvanperces élményt, mások pedig egyszerűen képtelenek lesznek kiverni a fejükből a Lassú tükör néhány kivételesen erős jelenetét.
Kísérleti filmről lévén szó, már-már lemondanánk arról, hogy holmi egyenes cselekményvezetést, kohéziót, linearitást keressünk benne (ezekkel néha a "nagy" játékfilmek is szűkmarkúan bánnak). De tévednünk kell: meglepő módon a film nemhogy egy, de több párhuzamos, alig-alig találkozó cselekményszálat is felskiccel, melyek szereplői néha váratlanul, más funkcióban és szerepben felbukkannak egy szomszédos történetben, ami ugye nem könnyíti meg a befogadást, de határozottan rejtvényszerűvé, ezáltal hellyel-közzel szórakoztatóvá teszi. Értelmetlenül és magányosan szenvedő embereket látunk, akik képtelenek kitörni sorsuk, részben saját maguk által felállított csapdáiból - ettől még hiperrealista, sőt sült naturalista is lehetne a Lassú tükör, ami mégis megóvja ettől, az a Buharovok sajátos elidegenítő technikája, a létsíkok, az álom, a félálom és a valóság kényszeres váltogatása, meg az ebből táplálkozó audiovizuális poézis. Először is itt van ugye a nyersanyag, ami alighanem több mint holmi anyagi kényszer vagy puszta manír: néha egészen drámai képsorokat sikerül rögzíteni, másrészt a szemcsés, elmosódó képek csak fokozzák a film szándékolt költői homályát. Amúgy banális és misztikusan homályos történettöredékek fonódnak egymásba: egy zenész (trombitás) váratlanul lebénul, s hasztalan küzd a gyógyulásáért, miközben megállás nélkül szenved, egy fürdéssel kombinált kirándulás tragikusan végződik, ebből viszont látszólag kibontakozik két szerencsétlen, idős, sokat csalódott és (más-más értelemben) szenvedélybeteg szerelme, ami persze gyorsan elromlik (ez utóbbi alighanem tökéletesen kielégíti a közönség rút ösztönökből fakadó elvárásait). Ezenkívül megismerkedhetünk egy misztikus képességekkel megáldott kisfiúval is, aki néha kártyát vet, s emellett különös vonzalommal bír az erőművek iránt, mint oly sokan eme országban. Ráadásul hőseink ébren is álmodnak, s az álom, ahogy az kell, rendesen összefonódik az úgymond valósággal, s lassan már ott tartunk, hogy fogalmunk sincs róla, éppen melyik fázisban tartanak szereplőink vagy éppen mi magunk (már ha éppen nem mély alfában). Ez a fogás persze egyáltalán nem új, sokan elsütötték már, Buharovéknak mégis több esetben sikerül valódi drámát teremteniük (máskor meg nem - így van ez: az összes helyzetet nem lehet berúgni).
Azt már mondanunk sem kell, hogy szinte kizárólag amatőr szereplőkkel dolgoznak, akik hol jók, hol meg rettenetesek (higgyük csak azt: ekkor is az alkotók ravasz számítása húzódik az alig elviselhetően hülye párbeszédek mögött), akadnak közöttük jól ismert kivételek is, mint az alternatív színházi szcénából meg vagy kéttucatnyi filmből és reklámból ismerős Thúróczy Szabolcs, akinek gyakorlatilag kettős szerepkörben kell improvizálnia. Külön ki kell emelnünk az innovatív zenehasználatot - a jól összeválogatott, néha többé, máskor kevésbé absztrakt zeneanyagot pontosan, képekhez jól passzítva használják fel: a muzsikuskollektívából megdicsérnénk a Pop Ivan társulatot, s annak vezetőjét, Bujdosó Jánost, aki zenészként és színészként is érdemben közreműködik.
Alighanem mindenkiben felmerül a kérdés: vajon mi a csuda is a film címében rejlő metafora? Anélkül, hogy megoldanánk e feladatot, amelyre már eddig is számos, s nyilvánvalóan helyes megoldás született, csupán megjegyeznénk: a Lassú tükör, úgy is, mint az emberi nyomorúságra reflektáló mű, maga is majd másfél év késéssel jut el a vélhetően nem túl széles publikumhoz. Pedig egy esélyt azért biztosan megér.
