Az új francia krimi nagyon pörög. Az hagyján, de nem elég, hogy a '60-as években játszódik, és megölnek egy-két zsarut, de Vincent Cassell legalább olyan csábos, legalább annyit dohányzik, és lő, és tölt újra, mint mestere, Jean-Paul. Hajsza életre-halálra, mondhatnám, kifulladásig. Ha érted, mire gondolok.
A minap jelent meg cikk egy hazai internetes mozimagazinban a francia film feltámadásáról. Szerintem sose halt meg, számomra mindig is a film fellegvára volt, de valami új hullámot sejtenek egyesek. Szigorúan különírva. Itt az Oscar- és Európa filmdíjas Marion Cotillard vagy a legutóbbi cannes-i győztes A falak között. Az emblematikusok, mint Luc Besson, az ikonok, mint Juliette Binoche és az elnyűhetetlenek, mint Depardieu. Nézettségi rekordok, állócsillagok stb. Hozzá a francia nyelv, persze, de ez már egy jóval szubjektívebb kérdés.
Mert hála Istennek eredeti hanggal adják ezt a filmet is. Jaques Mesrine (Vicnent Cassell), hirhedt gengszter, a francia viszkis, aki 1959-ben hazatérve az Algériának nevezett pokolból úgy dönt, felhagy a jófiú szerepével. Nem mintha addig az lett volna, de most beszáll a fekete melóba. Hamarosan az alvilág ura lesz, a rendőrség ? nemcsak a francia, hanem a kanadai és az amerikai is ? első számú, halálos közellensége. Az elsőt több tucatnyi betörés, leszámolás, bankrablás, autós üldöztetés, börtön, szökés, nő és miegyéb követi, a sztorinak azonban még nincs vége. Hogy mikor lesz, és lesz-e egyáltalán, jó kérdés, mindenesetre a film végén azt látjuk, vége az első résznek, s nem is csoda, hiszen az intró gyanánt bemutatott képsorok egyelőre lógnak a levegőben. Valamikor januárban megismerjük a végét is, hiszen Jean-François Richet két részre vágta alkotását. Image
A film ellenben nagyon is áll. Az első képsoroktól kezdve ? ha nem is mindig ? odaszögez a székhez, néha remek kamera- vagy vágástechnikájával, néha zenéjével, esetleg durva jeleneteivel teszi ezt. Durvaságért és naturalizmusért persze nem megy a szomszédba, de a rendező által diktált tempó remekül illeszkedik a film történetéhez. Nem vallt szégyent a forgatókönyv szerinti stílushoz képest. Az a bizonyos tempó nagyon is elhiteti velem, hogy nekem is dől a napfény a spanyol tengerparton, és a fenekem alatt mozog a cabrio.
Azt viszont nem állítanám, hogy az amerikai (tudod, az a Jason Statham féle) akciófilm klisékkel teli, számítógépes játékokra hajazó autósüldözős világa tárul elénk. Gengsztereinkben megvan valami abból az eleganciából, ami közelebb áll James Bondhoz (no nem erről a jenki Craig-féléről van szó), mint a Bruce Willis adta Die Hardhoz. Amely már ismerős lehet a '60-as évek európai filmjeiből. Annak ellenére, hogy mai, XXI. századi moziban ülünk, a látott képsorok nagyon is látottak. "Hősünk", a rendőrgyilkos (bár itt nem ez a fő szál, de azért elcsattan egy-két pofon a fakabátok felé is) kellőképpen nagymenő, általában kilóg a cigi a szájából, és vágni lehet a füstöt, továbbá nem veti meg a nőket, nagy hamiskártyás, jól áll alatta a sportkocsi, és kanyarog a szerpentin. Láttunk már ilyet, egy ilyen nyughatatlan, sármos, vadhús típusú figurát, aki nem tudjuk, miért ? hiszen a mintaszülők ott vannak a háttérben, nagyon jó figurák ?, de velejéig romlott. De mégis szeretjük, mert van benne valami szeretni való.
A film tehát folytatásra vár, 2 óra után csak annyit tudunk, hogy Mesrine él, és valószínűleg szabadlábon van. Látva az eddigieket igazán reménykedünk.
