E sorok írója 1960-as évek második felében igen kis gyermek volt még, de ebben az időszakban már megkapta az első dózisokat az ijesztgetős filmekből. A mai napig a hideg futkos a hátán, ha visszaemlékszik arra a régi Moby Dick filmre, amelyben a falábú Ahab kapitány magányos bálnaleső sétáit csak a fotel háta mögül bírta figyelni. A másik hasonlóan hátborzongató élmény a Belfegor című sorozat volt, amelyben egy süveges, álarcos, bő köpenyes fantom rémisztgette a múzeum látogatóit. Ahogy aztán felcseperedett, észre kellett vennie, Ahab kapitány közel sem olyan rettenetes fazon, és Belfegor köpenyét is elég vastag por lepi már.
Manapság már inkább csak kultúrtörténeti érdekesség, hogy a fantomot annak idején nem kisebb személyiség alakította, mint az egzisztencializmus papnőjeként és többek között Jean Cocteau múzsájaként elhíresült Juliette Greco. A civilben is kizárólag feketébe öltöző, Kleopátra szemű, és frizurájú énekesnő kétségkívül rendelkezett egyfajta misztikus kisugárzással, ami az általa megformált fantomot emlékezetessé tette mindenki számára, sajnos ahogyan az egzisztencialista gondolatok is elfeledőben vannak, úgy Mm Greco Belfegorja sem az igazi már.
Az új évezred elején azonban az egyik legjelentősebb francia producer, Alain Sarde úgy gondolta, ideje lenne leporolgatni a Louvre fantomjának történetét, az idősebbek talán még emlékeznek az eredetire, a fiatalok meg hadd ismerjék meg Belfegort, és vele együtt természetesen a híres múzeumot, és annak csodálatos műkincseit is. Ebben volt mire alapoznia, mivel úgy szól a fáma, hogy a sorozat vetítései után ugrásszerűen megnőtt a múzeum fiatalkorú látogatóinak száma, sok-sok gyerkőc zarándokolta végig a végtelen folyosókat, hátha meglátja Belfegort. Nem látták meg, viszont láttak sok más érdekeset, képeket, szobrokat, régi korok emlékeit, és ez jó. Hogy ez az új változat esetében is így fog elsülni, azt viszont erősen kétlem.
A házibuli óta gyönyörű nővé cseperedett Sophie Marceau ugyan elég rémisztő, bár az eredetihez képest kevésbé titokzatos Belfegor, a filmben egy pillanatra feltűnő Juliette Greco is elismerő pillantással illeti őt, az ügyet boncolgató bohókás öreg Verlac felügyelőt alakító Michel Serrault is kiváló (mint mindig), ez a Belfegor már nem az, mint a régi volt. A film látványvilága a hollywoodi szuperprodukciók digitális trükkjein nevelkedett tinédzserek számára túlságosan olcsónak, gagyinak fog tűnni, a fantom óegyiptomi eredetének magyarázata kissé keszekusza, a történet misztikus titokzatosságát túlságosan is feloldják a lépten-nyomon közbeiktatott vicces beszólások, szituációk, valamint a túlbonyolított szerelmi szál (Frederic Diefenthal-pl. Taxi) is jócskán elkeni azt a kis borzongást, amit egy valamirevaló misztikus rémtörténettől elvárhatnánk. Bizonyosak lehetünk, a szellemvadászatra éhes ifjoncok e film hatására nem fogják a Mona Lisa előtt tolongó japán turistahadakat elkergetni, és ha esetleg a Louvre-ba mi magunk is eljutunk, és a falon látni vélünk egy elsuhanó árnyat, tudni fogjuk, hogy az biztosan nem a Belfegor, maximum a teremőr.
De addig a moziban az igazi fantom helyett csupán egy könnyed, kedves, amolyan igazi franciás filmecskét láthatunk, amire nyugodtan elvihetjük a nagymamit is, a hugicát is, különösebb lelki megrázkódtatás nem fogja őket, és önöket sem érni, ennyi borzalom a nyugodtabb Grimm-mesékben is van.
