Bepancsolnak

Soha nem tapasztalt látványorgiával kényeztet a 300 rendezője, Zack Snyder új filmjében, az Álomháborúban. Mindezt azonban csúnyán lerontja, amikor dögös főhős-leányai megszólalnak.

Ne írjon, csak rendezzen!

Könyörgünk, ne engedjék többet forgatókönyvet írni Zack Snydert! Amit ennek örvén művel, azért a külsőkerületi színjátszó-körben is örökös kiközösítés járna. Álomháborújának története – eddig munkássága során először dolgozott saját anyagból – rendben volna, ám amit cselekményvezetés, pláne párbeszéd-írás terén művel, az ijesztőbb, mint a hét évvel ezelőtti debütálásakor elszabaduló zombicsürhe (Holtak hajnala). Tesszük azt, olyasmit már nagyon régóta (nagyjából az ógörög eposzi időktől) nem adunk a haldoklók szájába utolsó leheletben elsuttogott mondatként, hogy "mondd meg anyának, szeretem". Mert nem fogjuk komolyan venni se a (forgatókönyvíró-) rendezőt, se a filmjét.

Látványpornó

Pedig komolyan kell, mert Snyder ötödik játékfilmjében (Holtak hajnala, 300, Watchmen: Az őrzők, Az őrzők legendája) páratlan képorgiával bűvöl el. Vizuális fantáziája látványos, csak míg – mondjuk – Guillermo Del Toro (A Faun labirintusa) groteszk és bizarr tartalmat rak groteszk és bizarr képei mögé, Snydert pőrén a kép érdekli. Tartalom nélkül. Meztelenre vetkőzteti a filmet, és pucér állapotában "megerőszakolja" – ilyen értelemben Snyder pornófilmes, csak alkotásait nem kódolt csatornákon vetítik a felnőttfilm-függő kisközösségeknek, hanem széles-vásznon a nagyközönségnek. Nem fogalmazunk pontosan, ha azt mondjuk, mozija olyan látványfilm, mint – mondjuk – legutóbb Jonathan Liebesmannak A Föld inváziója – Csata: Los Angeles című akcióopusa volt vagy, hogy az Álomháború a szem olyan rágógumija, mint Paul Verhoeven klasszikusa, a Csillagközi invázió. Az Álomháború nyíltszíni és legálisan elkövetett vászonaktus a szemmel, amibe vagy beleegyezünk, vagy nem, de ha már jegyet váltottunk rá, mindenképpen megtörténik, ha csak ki nem sétálunk a teremből.

Álmomban dögös nő voltam

[img id=284229 instance=1 align=left img]De nem fogunk. Snyder "álmos" filmje (nem olyan értelemben, hogy ásító és avatag) belelapít a székbe, és ha már egyszer kinyitottuk a szemünk, megtörténik velünk. Mint a film főhősnőjével az erőszak: édesanyja halála után a sóvár mostohaapa (Gerard Plunkett) elmegyógyintézetbe küldi Baby Dollt (Emily Browning), mondván, hogy megtébolyodott, kishúgát lelőtte, és ok nélkül neki is nekirontott. A nevelőatya persze megszervezte az egészet (hogy mocskát tüntesse), és fizet a kórház ápolójának, hogy lobotómiát végezzenek a lányon, aminek utána emlékeit veszti. A szabadságfosztott Baby Doll valósága álomszerű világgá válik, ahol ő és az intézet lány gondozottjai a Blue-ként felbukkanó főápoló (Oscar Isaac) mulatójában, a show-mesterként szorgoskodó főpszichiáter-asszony, Madame/Dr. Gorski (Carla Gugino) keze alatt táncolnak és szórakoztatják a férfi közönséget. A fogságból szabadulni vágyó főhős-lány ráveszi a társnőit – Blondie-t (Vanessa Hudgens), Ambert (Jamie Chung), Rocketot (Jena Malone) és Sweet Pea-t (Abbie Cornish) –, hogy szökjenek meg együtt, még mielőtt öt nap múlva a rettegett főfőnök, a "pénzeszsák" megérkezik, és onnan akkor nincs többé menekvés. Ehhez az álomban látott álmok "bölcs embere" (Scott Glenn) szerint egy térképre, egy öngyújtóra, egy késre és egy kulcsra van szükségük. Illetve még egy nagy áldozatra is. A szabadulás reményében az álom álmaiban a lányok sorra küzdenek óriás szamurájokkal, gépesített első világháborús német katonákkal, robotharcosokkal, ork-szerű amorf-lényekkel és sárkányokkal.

Valamit nem értünk

Az Álomháborútól, hiába is merül a képzelet háromszoros mélységébe, olyan logikai következetességet és felépítettséget, mint amilyennel Christopher Nolan Eredetében találkoztunk, ne várjunk el. Ott elsősorban az elme indult kalandra, itt – bár épp egy "elme-parkoltatóban" járunk – az érzékek. Az izgatóan erős szexualitású, a burkoltnál több pedofil üzenetű ötös kishölgy-koszorú egyértelmű, hogy a férfiúi fantázia vágytárgya, semmi kis felsőjük, kivillanó-domborodó melltartójuk és alsóneműjük, feszülő harisnyatartójuk és/vagy combfixük szándékoltan idézi a szoftpornót, nekünk leginkább a Russ Meyer-filmek, például: Gyorsabban cicamica, ölj, ölj! (ismerősebb címmel: Faster, Pussycat! Kill! Kill!), az azok előtt tisztelgő Tarantino-opus, a Grindhouse: Halálbiztos, no meg jó sok mangamozi jutott az eszünkbe. Snyder hosszasan pihenő filmterve láthatóan számtalan helyről táplálkozott: miközben feldereng az Észvesztő, az Alice Csodaországban, a Moulin Rouge, és megidéződnek még A Gyűrűk Ura-filmek is (a várostrom-jelenetek során), tudjuk, hogy a főhős-lányok a High School Musical-filmek és a Glee – Sztárok leszünk! nemzedéke (írjuk a teljesség igénye nélkül). De nem is az a fontos, hogy a (forgatókönyvíró-) rendező honnan veszi a történetét, a figuráit, hanem hogy a begyűjtött mixszel mit kezd. Snyder látványuniverzuma egyedülálló és lehengerlő, de kifejezetten gyenge dialógusok nagyon az ellenére hatnak. Ha valaki ennyire cool a képekben (és a hozzájuk passzított zenékben), hogy lehet ennyire geek a szövegekben? Ez itt a kérdés, nem az, hogy ezek után a fiúk és férfiak belepistulnak-e Emily Browningba.

Kinek ajánljuk?
- Aki el akar ájulni a látottaktól.
- Manga- és szoftpornó-kedvelőnek.
- Az erősebbik nem képviselőinek, kortól függetlenül.

Kinek nem?
- Szöveg-centrikusoknak.
- Aki nem érti, mit keresnek a harisnyakötős szexbombák az első világháborús lövészárkokban.
- Aki egy második Eredetre számított.

6/10