"Beszéljen hozzá" - a mondat körülbelül a film felénél hangzik el. A tömzsi kis ápoló tanácsa saját gyakorlatán alapul: négy éve ápol egy kómában fekvő gyönyörű balett-táncosnőt. A Csipkerózsika-mese passzívabb résztvevője talán mit sem sejt arról, hogy a gyermekarcú ápoló a tánciskolával szemben lakik, és amíg a lány még ébren volt, a fiú minden mozdulatát követte. Kórházba kerülése után a non-stop felügyeletet - hogy, hogy nem - a kedves félnótás Benignóra (Javier Cámara) bízták. Benigno így végre testközelbe kerül csodálatának tárgyával, akit etetni, itatni, fésülni - és fürdetni, öltöztetni is kell. Na meg beszélni hozzá.
A film dramaturgiája egy ideig látszólag emberi sorsok párhuzamos útjain halad. Az író Marco (Darío Grandinetti), megismerkedik Lydiával (Rosario Flores), a matadorral, - aki egy kígyó miatt a lakását hagyja ott, de a történet kezdetén módszeresen hagy elvérezni egy bikát. A csodálni való előadóművész nők mindkét férfi szemlélődésének és végzetének tárgyai. Lydiát egy következő bikaviadalon gyorsan és hatékonyan felkoncolja egy bika - immár a második nő fekszik kómában. Hogy a két férfi miként találkozik és hogyan őrzik királylányuk álmát, mindkettejük egyéniségéből fakad majd. Marco még nem tudja, de ismerik egymást: Benigno egy táncelőadáson sírni látta. Marco pedig akkor látja először az ápolót, amint egy ajtón belesve megigézi az alvó lány meztelensége, és a látvány: egy viszony tükröződik a beteg és a combját masszírozó ápolója képéből. (A lány ekkor, Marco leskelődésének pillanatában nyitja ki kómájában egyetlenegyszer a szemét).
A sorsok tehát - Almodóvar nem hazudtolja meg önmagát - keresztezik egymást, a legelső pillanattól. A szimbólumok égbekiáltóak: az egyik nőhöz beszélnek, - ő lesz az, aki fel is ébred - a másikkal a férfi nem tud mit kezdeni, sorsára hagyja a felkínálkozó régi szeretőnek. Később tudjuk meg, Lydia meghalt: Marco pedig megszólal a sírnál. Az emberi lélek működésével - és a filmek prototípuskaraktereivel - kapcsolatos sztereotípiák ezen esetben nem működnek: a legszerethetőbb figura a pszichopata Benigno, aki átadja magát szerelmének: él helyette is, érdekli a tánc, régi filmeket néz, amelyeket Alicia (Leonor Watling) is szeretett (a film egyik színfoltja egyébként az almodóvari némafilm a töpörödött szeretőről, aki további életét a szeretett nő vaginájában éli le). Egy információval még kevesebbek vagyunk, amikor megtudjuk, hogy Benigno feleségül kívánja venni az alvó Aliciát. A fiú ugyanis hamarosan börtönbe kerül a beteg megerőszakolásáért.
Almodóvar tovább csűri-csavarja a mesét: hamarosan megpillanthatjuk a lányt ébren. (A film stílusába tökéletesen simulnak bele a figurák, mégis, talán több árnyaltság, finomság csomagolhatta volna be őket - akkor talán tudtam volna sírni, amikor pedig minden oka meglenne rá minden jóravaló nézőnek. Így nem. Nem magyarázat, nem megértetés, hanem "megéreztetés" kicsivel több áradhatott volna pl. Benigno szerepének felépítéséből.) A történet azonban itt sem ér véget: a mesélőnek fel kell áldoznia egy szereplőt - hogy melyiket, nem árulom el -, hogy újabb mese kezdődhessen, melyben ismét két ember talál majd egymásra.
A Beszélj hozzá! Az Európai Filmakadémia idei nagy kedvence. Almodóvar forgatókönyvírói-rendezői kettőssége tökéletesen egészül ki az operatőri munkával - Javier Aquirresarobe munkája, (legutóbb a Más világot fényképezte), egységes, elvarázsoló képi világot hozott létre. Hogy Spanyolországról mit tudunk meg, Almodovar esetében nem először bír másodlagos információ-jelleggel. A közeg néholi stilizáltsága, a bikaviadalok, az erdők, a táncosok mögötti fák zöldje szimbolikus szintre emelkedése miatt mi sem ezt kutatjuk, hanem valahol az emberi viszonyok tartományában keresgélünk jó helyen, Almodóvart nézve.
